Cigányzene

cigányzenészek – elsősorban városi cigányzenészek – által játszott zene Mo.-on. Ez a zene azonban nem cigány (s ezért szigorúan megkülönböztetendő a cigány népzenétől), hanem zömében a 19. sz.-ban keletkezett magyar népies műzene (→ verbunk, → magyar nóta, → csárdás), amelyhez tekintélyes mennyiségű nemzetközi szórakoztató zene is társul. Hogy mégis cigányzene lett a neve, ezt leginkább a következő tények magyarázzák: 1. a cigányzenészek kotta nélkül játszanak; jellegzetes magyar repertoárjuk szerzőinek, a verbunk-, nóta-, csárdásszerzőknek a neve nem került a darabokkal együtt forgalomba. Így könnyen megrögződhetett az a tudat, hogy mindannak amit a cigányzenész játszik, ő maga a forrása. – 2. Az említett műfajokban az előadásnak igen nagy szerepe van: a többnyire csak egy szólamban megkomponált, vázlatosan lekottázott nótát a cigányzenekar a maga technikai adottságaival, hagyományos formulakészletével, rutinjával, ügyes rögtönzésével tetszetősen hangzó darabbá formálja. Ennyiben tehát a cigányegyüttesnek része is van az alkotásban. A cigányok mint hangszeres előadók nemcsak a magyaroknál, hanem más népeknél: a törököknél a Balkánon, Romániában is fontos szerephez jutottak. Nálunk legkorábban 1489-ben, majd 1525-ben említenek cigányzenészeket; mindkét esetben fejedelmi számadáskönyvben. A 16. sz.-ból még három mo.-i cigányzenészadatot tudunk említeni: 1584-ben egy, az esztergomi bég által rendezett díszmenetben három cigányzenész szerepelt; 1596-ban magyar végvári vitézek foglyul ejtették a pécsi bég két cigányzenészét, egyik hegedűféle vonós hangszeren, a másik kézzel pengetett cimbalmon játszott; 1599-ben a Gyulafehérvárra bevonuló Mihály havasalföldi vajda kíséretében ugyancsak vonós hangszeren játszó cigányzenészek is szerepeltek. A 17. sz.-ban kimondottan cigányzenészre vonatkozó adatot csak az 1683-ban megjelent Ungarischer Simplicissimusban találunk; itt két esetben cigány trombitásokról van szó, egyszer pedig az élő hagyományból is ismert kettős szerepű – hegedűs és kovács – erdélyi cigányról. 1736-ban Apor Péter székely főnemes emlékiratában hegedűs és dudás cigányokat említ. Thököly Imre udvarában az 1683. évi udvartartási jegyzék 29 egyébfajta zenész között mindössze egyetlen, jelentéktelen cigányzenészről tud. II. Rákóczi Ferenc környezetében nincs tudomásunk cigányzenészről. – Az első két nevezetes cigányzenész közül az egyik, egy Barna Mihály nevű – a régebbi történeti adatokban szereplő cigányzenészekhez hasonlóan – főúri környezetben bukkant fel: egy 1737 körüli főúri lakodalomban rögtönzött zenei versenyen szerzett magának hírnevet. Czinka Pannának (halála éve 1772) ugyancsak úri mecénása volt: egy Gömör megyei Lányi János nevű földbirtokos, aki előbb Rozsnyón zenére taníttatta, majd bandájával együtt szolgálatában tartotta és patronálta. Czinka Pannáé volt az első igazi cigányegyüttes. Összetétele: két hegedűs (egyik közülük a prímás, a másik a kontrás), egy cimbalmos és egy bőgős. Általános gyakorlat szerint máig ez a kötelező legkisebb létszám és összeállítás. Ebből a prímás a dallamot játssza, a többiek dolga a harmóniai és ritmuskíséret. Harmóniát azonban a múlt század elején a cigányzenekarok általában még nem tudtak. Ebben az időben a jóindulatú lelkes, művelt zenészek – maga Liszt is – „szokatlannak”, „merésznek” találták a cigányok együttes játékát, de legtöbben a zeneértők közül meglehetősen sok szemrehányásban részesítették a mai, harmóniai érzékükre büszke cigányzenészek elődjeit az akkori Ny-európai zenéből rosszul ellesett kontár harmonizálásért. Általánosabban csak a 19. sz. közepétől kezdték el a harmonizálás megtanulását, s e célból leginkább katonakarmesterek szakértelmét vették igénybe. – A 18. sz. végére nagyjából kialakult cigánybandák a 19. sz. közepére már országosan elterjedtek – nem a kisebb falvakban, hanem csak a nagyobb települések, főleg városok környékén. A szegényebb néprétegekhez és a kisebb falvakban „felülről” terjedt a cigánybandák divatja, a végérvényesen máig sem jutott el a magyar terület minden sarkába. A hagyományos városi jellegű – legkisebb létszám esetén négytagú, kedvező esetben nyolc- (sőt régebben tizenkét) tagú, csellóval, klarinéttal is bővített – együtteseken kívül vannak egy-egy területre jellemző egyébfajta cigányegyüttesek is. Ilyen a csíki székelyeknél a → hegedű és → gardon együttese, a mezőségi magyaroknál a hegedűből, brácsából és csellóból álló háromtagú együttes. Ez utóbbi két együttesfajta azonban teljesen a paraszti zenei hagyományhoz idomult; repertoárja, játékmódja csak az említett területekre jellemző; nincs köze ahhoz a félnépi játékmódhoz és repertoárhoz, amelyet általában cigányzene néven szoktak emlegetni. – Mo.-on mint máshol is, a cigányoknak csak egy kis töredéke foglalkozik zenével. Ez a töredék viszont a leginkább magyarosodott, polgárosodott, asszimilált réteg, mely minden tekintetben, de főleg zeneileg nem a cigányság zöméhez, hanem a magyar környezethez igazodik. Ez érthető is, hiszen a hivatásos szórakoztató zenésszel szemben a legfőbb követelmény, hogy közönsége zenei igényeihez igazodjék. A cigányzene fejlődése tetőpontját a múlt századi magyar polgári ízlés hatása alatt városokban érte el. Abban a környezetben ragadt rá a helytelen cigányzene név is; ami azonban egyáltalán nem vonatkozik az ugyancsak javarészt cigányzenészek által megőrzött → hangszeres népzenére. – Irod. Bartók Béla: Cigányzene? Magyar zene? (Ethn., 1931); Sárosi Bálint: Cigányzene... (Bp., 1971).