DE SZOMORÚ A NÓTÁJA ANNAK, AKI HÚZATJA….

Fél évszázada immár, hogy Debrecenből Szolnokra kerültem legújabbkori, majd néprajzos muzeológusnak. Mesterségemnek része volt a népzenével való foglalkozás, a falu zenei életének figyelemmel kísérése, a szokásokhoz tartozó szövegek, dalok, mozgások, a tánc dokumentálása is. Ehhez jó alapokat adott a debreceni Zenede, azaz zeneiskola, ahol hosszú időn át nyaggattam a klarinétot, s jártam szolfézsra, zeneirodalomra, összhangzattanra, petyegtetem a zongorát. Mindjárt az első években összefutottam Szigeti József öcsödi szabómesterrel, aki nótaszerzőként is ismeretes volt, s Petőfi és József Attila verseket zenésített meg, de maga is írt nótaszövegeket. Később Kunszentmártonban Dezsőfi, Jászfelsőszentgyörgyön Török László nótáiból is lejegyeztem, s öcsém Szabó István is gyűjtött és publikált tőlük néhány dallamot. Népdalokat, balladákat, históriás énekeket is gyűjtöttem, s Gulyás Évával közösen két kiadást is megért kis kötetet is összeállítottunk Túl a Tiszán a szendrei határban… címmel. Nemcsak a népdalokkal vagy a felbukkant nótaszerzőkkel foglalkoztam – nem mondhatom kutatási területemnek –, hanem az akkor még élő magyar nótákra és a cigányzenére is figyeltem. Akkoriban Szolnokon legalább öt önálló cigányzenekar játszott.

Nem térek ki e helyen az ezek körüli gagyi félreértésekre, vitákra, értékelésekre, szóhasználatra. Ez utóbbi műfaj, mármint a nóta úgy is érintett, hogy bizony mulatós ember is voltam, s ha eszményképet kellene megneveznem, hát Jávor Pált vagy Rajnai Gábort említeném. De mint műfajt zenészként is méltányoltam. Megjegyzem, hogy a zenei szakiskolában az a Pongrácz Zoltán tanított, aki több nagyszerű munkát is írt erről. A magyar nóta egyébként családi örökség is volt. Nagyszüleim kántortanítók voltak, s nagyanyám nemcsak orgonált, de kiválóan cimbalmozott is, sőt kitűnő hangja, előadó képessége volt. Épp az ő zenei öröksége néhány foszlányát szeretném tovább adni!

Szerintem a magyar nóta a magyar kultúra, a magyar lélek egyik legsajátosabb terméke, amely a magyar népdalban, a környező népek népzenéjében, az európai egyházi és világi zenében gyökerezik, sajátos hangulata, előadása, hangszerelése van. Szöveghez igazodó dallama, szélsőséges dinamikája, a pillanatnyi lelkiállapothoz igazodó ritmikája van, késleltetett vagy meg-megiramodó kíséretével bizonytalan, labilis érzést kelt, ami a lélekből fájdalmat, a szemünkből könnyeket, a pohárból bort, a zsebből pénzt képes kihúzni. A társaság, az étel, ital (lakoma) is hozzátartozik, de ettől függetlenül is megélhet. Egyedül is lehet énekelni, húzatni, mert ennél a műfajnál erős hangsúly van a melódián. A családi, rokonsági, baráti összejöveteleken túl a műfaj életének fő terepe a kocsma, vendéglő, kávéház, illetve amíg a népszínmű virágzott a színház, utóbb a film is, s nem a pódium. Ma ugyanis már jóformán ide szorult vissza. A szocializmus úri passziónak, kispolgári fejleménynek bélyegezte, giccsnek minősítette, üldözte, mert a vidéki intelligencia, a városi polgárság és a polgárosodó parasztság körében élt legelevenebben. Azzal, hogy a népdalokkal vegyesen, attól meg nem különböztetve a parasztságunk (népünk) szélesebb köre is élt vele, mit sem törődtek. Nem igen olvasgatták Vargyas Lajos Áj faluját. Ekként mára kevesen maradtak avatott művelői és feltámasztására igazán ma sem törekszenek. Pedig a külföldiek keresik, sokan vevők lennének rá, mint magyar specialitásra, s vannak sokan itthon is, akik szeretik. A magyarosnak maszkírozott csárdák, vendéglők a magyarosnak reklamírozott ételek mellé kevés helyen tudnak jó nótaszót, visszafogott vagy pezsgő cigányzenét szervírozni. A rockból, beatból, rap-ből, discó-ból, stb. az idegenek otthon pedig jobbat és eredetibbet is kaphatnak. Az meg nem szempont, hogy a mi magyar nótánk, cigánymuzsikánk van olyan magas színvonalú szórakoztató zene, mint a francia chanson amitől illik elájulni, magas rendűnek tekinteni. S ugyan mennyivel tetejezi az osztrák Schramli, a bécsi Walzer vagy a cseh fúvós zenekarok játéka, repertoárja cigány bandáinkét?

De nem idegenforgalmi értekezést írok, hanem nagyanyám szavait szeretném felidézni, ami a magyar nóta és a magyar ember viszonyának bensőséges, egészen személyes voltát is megvilágította számomra.

Élete utolsó éveit atyai nagyanyám, Anyus, ahogyan szólítottuk szüleink után, nálunk, Debrecenben töltötte. Gyenge volt már. A cserépkályhának vetve hátát, ajkán csendes mosollyal hallgatta, mint visíttatom a klarinétot, s hogy nyúzza öcsém hegedűjét. Mikor már vittük valamire, azt kérte, hogy tanuljuk meg szépen eljátszani a nótáját. Egy rózsafán megszámláltam száz rózsát… Meg volt velünk elégedve. A sikeren felbuzdulva megkérdeztem, hogy van e másik nótája, mire azt a választ kaptam, hogy ezt meg hogy gondolom: „Az embernek csak egy nótája van.” Látva, hogy nem egészen értem, ezek után hosszan beszélt a nótáról, a nótázásról.

A nóta választása legtöbbször egy életre szól. A nóta ugyanis maga az ember. Annak az egyéniségét fejezi ki, vágyait, érzéseit foglalja magába, akié. Az ember kerülhet más és más hangulatba, lelki állapotba és ezt arra szövege, ritmusa és hangulata miatt annak megfelelő nótába öntheti, ám a saját nóta csak az lehet, amelyik alapvető lelki sajátosságunknak, érzésvilágunknak, titkos belső énünknek megszólaltatója. Éppen ezért nem is lehet akármikor elővenni, csak akkor, ha úgy érezem, hogy szükségem van rá. Szükségem van arra, hogy feloldódjak benne, átéljem a kedves lelkiállapotot. Én magam, magam akarok lenni. Ilyen az igazi nóta.

Vannak az embernek kedvelt, szeretett nótái, amiket hangulatának megfelelően énekelget, huzat, irányítja a zenekart, a társaságot, hogy olyan tempóban, szünetekkel, megállásokkal, hangerővel játsszák, dalolják a többiek is, ahogyan én szeretném, én szoktam vagy amilyen hangulatban éppen vagyok. Ez egyedivé, megismételhetetlenné teszi a nótát anélkül, hogy akár egy hangot is változtatnék rajta. A mulató ember olyan karmester, amely legbensőbb érzéseit képes közvetlenül formába, zenébe önteni. Emiatt vannak kedvenc énekesek, zenekarok, amelyek az én ízlésem szerint adják elő a kedvelt nótáimat, míg mások a saját nótámat sem tudják megfelelően eljátszani, mert nem az én ízlésem szerint húzzák.

Vannak divatos nóták, amiket időnként felkapnak és unásig játszanak. Vannak olyan nóták, amelyek egy-egy nótalánccá, szinte repertoárrá állnak össze. Amiket egy-egy ember, kis társaság, együtt mulatni szokott közösség mindig ugyan abban a sorrendben énekel, s szinte egyik a másikból következik. S vannak az új nóták, amelyek felfrissítik a repertoárt. Nagyanyám idejében és számára ez többnyire Pestről, városból leszállított kottát jelentett. A hazalátogató családtagot, beállító vendéget, átutazókat azzal a kérdéssel fogadtak: Hozott-e új nótát? Ezeket megtanulva, tovább adva, a helyi társaság és cigányzenekarok új nótájává, kedvelt vagy gyorsan elfeledett darabjává vált. Egy-egy népszínmű jobb nótája, egy-egy új szerzemény ilyen csatornákon pillanat alatt országos hírre tett szert, s az egész magyar népterületen elterjedt. Mikszáth Kálmán külön is megemlíti, hogy a Végig mentem az ormódi temetőn… milyen hirtelen vált országosan ismertté.

Nem kellett hozzá rádió, tévé, csak viszonylag biztosabb lét, nyugodtabb és szerényebb életvitel, gondtalanabb társasági élet, zene- és emberszeretet.

Szolnok, 2011. november 13.