Fátyol Tivadar

Cigányzene, cigány népzene, zenész cigányok

    A magyarországi cigányok zenéjén belül meg kell különböztetnünk a cigány népzenét és a cigányzenét. A cigány népzenén a nem muzsikus cigányok zenéjét értjük, cigányzenén pedig a cigányzenekarok által kialakított sajátos műzenét. Ezt a különbséget az írásban is jelöljük: külön írjuk, ha folklórról, népzenéről beszélünk, egybeírjuk, ha az utóbbi műfajra gondolunk. A zenélés mesterségének hagyománya a cigányoknál valószínűleg még az őshazában alakult ki. Erre utaló feljegyzést Hamzaal Iszfahán történetírónál találhatunk i. sz. 950 körül, majd mintegy ötven évvel később Firdauszí is említést tesz Bahrám Gór (421–438) perzsa királyról, aki Indiából hozatott muzsikusokat, hogy szórakoztassák alattvalóit. Őket luriknak nevezték, az arab világban ma is így hívják a cigányok egy csoportját. A vándorlás során a különböző országokban zenei szolgáltatást végeztek, emiatt nem lehet beszélni egységes cigány zenéről, ellenben a más népek zenéjét mesterien ötvözték saját előadásmódjukkal és zenei világukkal, aminek következtében jellegzetes műfajok alakultak ki, például Andalúziában a flamenco, Magyarországon a cigányzene. 

    Cigányzenészek szerepe Magyarországon: verbunkos és a magyar nóta. 
Hazánkban a cigányzenészeknek a reformkorban jutott először igazán megbecsült szerep. A paraszti zene nem szolgálta a magyar nemzeti érzés kifejezését: a dudán, furulyán előadott táncdallamok nem voltak alkalmasak a formálódásban lévő polgári ízlés kifejezésére, a nemesek pedig alantas dolognak tartották a zenélést, a muzsikálással való szórakoztatást. A cigányok már korábban is mulattatták az urak mellett a parasztokat is, lakodalmakban, bálok alkalmával, a fonóban, olyan hangszereket szólaltatva meg, amelyeket a parasztok nemigen használtak, például a vonósokat. Az első név szerint említett prímás a XVIII. század első felében élő Barna Mihály, akinek négytagú zenekaráról tudósítanak a feljegyzések. A bandában kontrahegedűs, hárfás és egy bőgős muzsikált Barnán kívül, a Csáky grófok udvarának szolgálatában álltak. Barna Mihály zenekaráéhoz képest Czinka Pannát a bandájában hárfa helyett cimbalmos kísérte a kontra és a bőgő mellett. Ezzel a felállással nála találkozunk először. 
    A XVIII. század végére országszerte elterjedtek a cigányzenekarok, lényegében olyan összeállításban, ahogyan azt Czinka Pannánál láttuk. A kontrás a prímás dallamát kíséri, a bőgő basszust játszik, a cimbalom pedig kísérő akkordhangszer. Alakultak s elterjedtek hétfős bandák is, ezekben a négy már említett alaphangszer mellett a klarinét, kisbőgő, más néven a cselló, brácsa, illetve terchegedű szólalt meg. A hegedű dallamot játszik, a terchegedű nem a hagyományos számítások szerint játssza a tercet, hanem a harmónia függvényében kíséri a prímást. A kontra ma már nem divat, amíg volt a zenekarban, a D és a G húron fogta az akkordot, megosztva a brácsással. A brácsás a G és a C húron a teljes akkord másik két hangját húzta meg, és így vált teljessé az akkord. Ma már a brácsás hármas és négyes fogásban szólaltatja meg az akkordot. Például a C-dúrt a C, É, G hangok lefogásával muzsikálja. A kontra és a brácsa ritmushangszerként is szolgál, például esztamnál (gyors csárdás) és a dűvőnél (csárdás). A bőgő a zenekar alaphangszere, ami a basszusokat játssza és ritmizál. A cimbalom a mai zenekar hangzásvilágának összetartó ereje, mivel a nótáknál harmonizál és szabadon üti meg az akkordokat, a csárdásnál akkordot üt és ritmizál, gyors csárdásnál úgyszintén. Ezenkívül sűrűn játszik szólót is, és egy adott témára variációzik, vagyis improvizál. Mindezt a megadott harmóniakereteken belül. A cselló a dallam játszása mellett díszíti is azt. A klarinét szólózik és akkordokat bontva díszít, ugyanúgy, mint a cimbalmos, a klarinétos is sokat improvizál. 
    De voltak egész nagy létszámú zenekarok is, esetenként akár húszan is lehettek. A XVIII. század utolsó harmadában bontakozott ki az új hangszeres zenei stílus, a verbunkos, amely körülbelül az 1830-as évig tartotta magát. Ezt az ötven-hatvan évet a magyar zenetörténet verbunkos korszaknak nevezi. A német eredetű werbung szó magyarul toborzást jelent. A magyarban verbuválásként meghonosodott szó azokat a férfitáncokat jelöli, melyeket akkor táncoltak, amikor a legényeket próbálták a hadseregbe csábítani. A tánchoz a kísérőzenét több esetben cigányzenészek játszották. A verbunkos zenében a magyar mellett számos nép zenéjének elemei fellelhetők, mint például közel-keleti, balkáni és szláv, bécsi–olasz motívumok is, amelyeket a cigányzenészek ötvöztek saját játékstílusukkal, harmóniavilágukkal. De nemcsak a verbunkos kialakulására hatottak a fentebb említett motívumok, hanem a verbunkos zene is hatott a nyugat-európai zenére: Brahms, Beethoven, Haydn, Schubert, Liszt Ferenc, Csajkovszkij és sokan mások is többször fordultak témáért és ihletért hozzá. 
    A cigányzene legjelesebb képviselője Bihari János (1764–1828) volt, noha verbunkost nem cigány zeneszerzők is alkottak, mint Csermák Antal (1774–1822), Lavotta János (1764–1820) és Rózsavölgyi Márk (1789–1848). Bihari volt a reformkor leghíresebb, legdivatosabb prímása. Ebben a korszakban egyre-másra alakultak a cigányzenekarok, s a híres prímások mellett zenekari tagok is híressé váltak. A köztudatban a nemzeti zene képviselőiként, a nemzeti tudat hordózóiként és ébren tartóiként tartották őket számon. A cigánybandák az 1848–49-es szabadságharcban is részt vettek, muzsikájukkal buzdították a harcoló katonákat. De már ennél korábban, Rákóczi mellett is ott találjuk a cigányokat. A híres Rákóczi induló dallamát az öreg Czinkának, Czinka Panna nagyapjának tulajdonítják, akinek a teljes nevét nem ismerjük. A Rákóczi induló dallama Liszt Ferencet és Berliozt is megihlette. Mikor Berlioz Budapestre látogatott, Liszt, aki már feldolgozta egyik magyar rapszódiájában, ajánlotta neki ezt a dallamot, így született meg a ma ismert Rákóczi induló. 
    A cigányzenére jellemző, hogy sajátos harmóniavilága van, például nagy előszeretettel alkalmazzák a zenészek a szűkített harmóniát. Stílusuk a technikai előadásmódban különbözik másokétól, például egyik hangról a másikra csúszik az ujjaival a prímás. 
    A cigányzenekarok elterjedésének is köszönhető, hogy a magyar nyelv a XIX. század végére átvette a vezető szerepet a némettel szemben. Ekkorra a verbunkos helyét népszerűségben elfoglalta a magyar nóta, ami ugyancsak magyar népies jegyeket hordoz magában, de cigányok nélkül ez a műfaj sem jöhetett volna létre. A két nép egymásra találásából született meg, ugyanúgy, mint a flamenco Spanyolországban. Kedveltsége ellenére mégis óriási vitákat kavart, melynek egyik elindítója Bartók Béla volt. A magyar nótát ugyanis cigányzeneként tartották nyilván, amelyet Bartók cáfolt meg először: „…kijelentem, hogy amit önök cigányzenének neveznek, az nem cigányzene. Nem cigányzene, hanem magyar zene; újabb magyar népies műzene.”