Bejelentkezés

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

NÓTA Klub

NÓTA Klub hírei

Irodalmi szilánkok a magyarnótáról és képviselőiről

11 éve | Kovács Istvánné Mária Magdolna | 0 hozzászólás

Rudnyánszky Gyula: Cigány nóta című verse, ami csak Dankó halála után került elő a kéziratok közül:

„De szépen szól a hegedűd,
Aki hallja: sír, nevet.
Füstös cigány, tán szíved van
Ráfeszítve húr helyett?

A nótámban szegény szívem
Vergődését érezik,
Mely kacag a gyötrelemtől
És a kéjtől könnyezik.”

Juhász Gyula: Dankó Pistának

Magyar Héten a magyar cigánynak
Hadd hódoljon a magyar dalos,
Hadd maradjon emléked szívünkben
Könnyharmatos, virágillatos.

Húzd rá cigány, te örök, te áldott,
Virulj mindig, dicső nótafa,
Halhatatlan híred ragyogását
Be ne födje feledés hava!

Zengj nekünk a vásárhelyi térről,
Dorozsmai malomról dalolj,
A szegedi boszorkány varázslat
Szálljon reánk a vonód alól!

Magyar bánat és magyar reménység
Muzsikádban ölelkezzenek,
Magyar múltból a magyar jövőbe
Így marsoljon új dalos sereg!

Diadalmas nótáid szavára
Némuljon az idegen silány,
Húzd szívébe az egész világnak
Igazunkat, szent magyar cigány!

Ady Endre: Dankó

Kanyargó Ér mentén fekete, magyar föld
Volt az én testemnek életet adója,
Földből élő ember az édesapám is,
Olyan rég nem szóltam magyar szóval róla.
Magyar ott a síkon, szívig magyar minden,
Magyar a vér is még az én ereimben.
Hej, hogy olyan ritkán emlékszem meg róla,
Hej, hogy messze tőlem az Ér-mosta róna!...
Nem tehetek róla!...

Énrólam talán ezt eleve rendelték,
Fáradt volt a lélek, hogy belém lehelték,
Novemberi nap volt, sárgult már a róna,
Nincs bennem elég tűz, nem tehetek róla!

Énbennem csak vágy van, messze-messze szálló,
Valami névtelen, valami borzalmas,
Valami sóvárgó...
Úgy-úgy agyonhajszol, úgy-úgy kerget innen,
Úgy-úgy húz magához az idegen isten;
Keletről szakadt törzs napnyugatra szállnék,
Fénynek teremtődtem s árnyék lettem... árnyék...
Nincs bennem magyar tűz - mea culpa - nincsen...

Magyar Dankó Pista, áldjon meg az isten!
Kanyargó Ér mentén... Óh, szállj csak rám, álom! -
Lássam meg a múltat. Aranyozott szárnyon
Borulj rám: hadd tudjak gyermekmódra sírni,
Szálljon meg oly kéj, mit nem lehet elbírni...

Tele van a szívem... Holdas, enyhe éjjel
Mámorossá tesznek erős vadvirágok,
Kábultan pihenve hallgatok egy nótát,
Gyermek szemeimből a könyű szivárog,
Egyszerre szakad rám kárhozat és éden,
Leányok nótáznak csendes faluvégen,
Reszket mellettem a vadba oltott rózsa...
Óh, szent, égből lopott, magyar lelkű nóta...

Magyar Dankó Pista, áldjon meg az isten,
Akinek a lelke elvágyódik innen,
Akit kerget, hajszol sóvár, beteg vágya,
Akinek a lelke magyar földön árva,
Megmenti, megtartja a te magyar lelked,
A te nagy bánatod, a te nagy szerelmed,
A te duhajságod, a te kacagásod...
Visszaadtál nekem egy vesztett világot!...

Kanyargó Ér mentén fekete, magyar föld
Volt az én testemnek életet adója,
Földből élő ember az édesapám is,
Olyan rég nem szóltam magyar szóval róla.
Visszajött az űzött, agyonhajszolt lélek,
Amit csak álmodtam, amibe' csak hittem!...
Magyar Dankó Pista, áldjon meg az isten,
Hogyne szeretnélek, hogyne éltetnélek...

Pápai Molnár Kálmán

A MAGYAR NÓTA

Ha kérdik tőled: Mi a magyar nóta?
Csak annyit mondj, Könnyeket virágzó fa.
Fájdalmunk szülte halk panasz,
Karunkat edző büszke dac,
Veszély percében kürt, amely rikolt
Sebzett lélek, mely felsikolt,
Zokogva búgó lelki orgona,
S hazaszeretetünk gyöngyöző bora.

Gyümölcsöt termő zöld vetés,
Piros- parázsos lüktetés,
Szerelmi hárfa, bánathegedű,
Sötét felhők közt csillogó derű,
Epedő sóhaj, gyönyör adta kín,
Szerető szívek vágyó ajkain,
Hírnök, mely édes titkokat susog,
Harmatforrás, mely bennünk fölbuzog.

Szívünk tornyában konduló harang,
Föltámadásra hívó égi hang,
Hitünk oltárán aranyveret,
Vágyódás érte, kit szívünk szeret,
Magyar lelkünknek epedő szava,
Piros-fehér-zöldet termő rózsafa,
Gyógyító fű, mely sebeket hegeszt
Egy korty ital, ha szomjúság epeszt,
Zengő zsolozsma zöld mezők felett,
Örökifjú, mert annak született !

„Köröttünk vannak ezek a nóták, a levegővel szívjuk magunkba. Úgy vesznek körül bennünket, mint valami monda, valami hitrege, mely hatalmasabb nálunk. Egybefűznek végzetesen és egységet teremtenek közöttünk, akik egyébként oly kevésben tudunk megegyezni.”
(Kosztolányi Dezső)

Szabó Miklós: Históriás ének a magyar nótáról

Szegény, szegény magyar nóta, árva magyar nóta;
Mennyi gonosz vádat szórnak rád egy idő óta,
Mintha bizony azt kívánnák ártó, rossz hatalmak,
Hajnalt váró mezeinkre sose hulljon harmat.

Ne örüljön soha többé mezei virágnak,
Hallgasson a magyar, hogyha nótás kedve támad,
Minden népnek legyen szent a maga muzsikája,
Csak a magyar ne szóljon úgy, ahogyan kívánja!

Szól a nóta hol vidáman, hol meg keservesen:
Ez a magyar természete, egyéb bűne nincsen,
Hagyjátok hát úgy dalolni, mint valaha régen:
Bánatában, örömében magyar módra éljen!

Nem igaz, hogy dzsentri nóta, nem igaz, hogy káros,
Szívében még most is őrzi szavát falu, város:
Egyszerű szó, nem cifrázó, ifjak, vének értik:
Sose halj meg magyar nóta, élj még ezer évig!

Wass Albert: Magyarok dalolnak

Hegedűjén a magyarnak
úgy zokog a magyar nóta,
mint hogyha egy egész nemzet
eltemetett álma volna.

Akárcsak a magyar rónák
szívdobbanása lenne,
olyan mindegy, hogy az öröm
vagy a bánat sír föl benne.

Mert a magyar mindig sírhat,
mert a magyar mindig árva,
akár gondol szeretőre,
akár gondol temetőre,
akár gondol a hazára.

Wass Albert: Magyarok dalolnak - Debreceni Újság, 1930. június 27.

Gáspár Levente: Magyar Nóta

Magyar nóta, magyar zúgja
Visszhangozzék a medence csontja!
Betorkollik az osi hon Kárpátok kegyébe,
Bezáródik szórványban élve.
Kárpát bérce Pannon alja
Tán nem süllyedtél a pokolba?
Hol van már a magyar nóta?
Pár lodörgo ritka bolondja.
Ápoljatok kicsi falvak
A város már meg se hallgat
Magyar nóta buvös kocka,
Ki szereti? O maga sem tudja
Vánszorgó az élet útja.

Nemes szívu hódolója
Magyar lelku hordozója,
Trend az érték tuzoltója,
Hagyományunk bitorlója.
Bitorlókat bitófára!
Nemzeti kincsünk javára,
Új trendet a kincs javára,
Magyar szív boldogítására.

Írjunk trendet új nemzetnek,
Új nemzetnek, nemzedéknek
Kotta írjon trend íveket,
Cigány húzzon szebb életet
Nótában a magyar kedve
Kedvet ád a magyar eszme
De mi is az a magyar eszme?
Poros agyak hajdani közélete
Magyar eszmét magyar dalolja
Hallod már! Ez Magyar Nóta!
Magyar tálal magyar módra.

(2008. marcius 10. Kvár)

(Balázs Gyula):

Tudod-e azt, hogy születik a szép magyarnóta?
Hát ahogy a virág nyílik ezer tavasz óta!
Levegőben van a dallam, szellő, madár hangja,
De felfogni, megérteni, nem mindenki tudja!

Benne van a magyar búja, évszázados álma.
Azért van, hogy sírva vigad, szebb jövőre várva.
Benne van a kuruc idők bús tárogatója,
Szerelem és virágének, ez a magyarnóta!

Czuczor Gergely: Csárdás

Ej be füstös ez a csárda,
Be szűk az ivószobája,
Három cigány az asztalon,
Cineg, peneg a cimbalom.

Egy klarinét, egy hegedő,
Csak úgy sivít a levegő,
Közbe a sok legény dala,
Majd kidől a ház oldala.

A láb tapos, a kéz hadász,
Dobog a föld, remeg a ház,
Ki aprózza, ki reszeli,
Mint csak lehet, úgy keveri.

A lányokat illegetik,
Ide vetik, oda vetik,
S a lányok mint hegyezgetik,
Kezöket csípőre vetik.

Sok már alig fér bőrébe,
Föl-fölrikkant örömébe,
Ég a nóta a talpába,
Dolgozik négy keze-lába.

“Három a tánc! meddig addig,
Kivilágos, kivirradtig,
Új a csizmám, addig gyűröm,
Míg a talpát el nem nyűvöm.”

“Ez az élet csak az élet,
Ijju juju, ijju juju!
Itt halott is föléled,
Ijju juju, ijju juju!”

(1854 előtt)

Czuczor Gergely (Andód, 1800. december 17. – Pest, 1866. szeptember 9.) magyar bencés szerzetes, költő, nyelvtudós.

Gárdonyi Géza: A cimbalom, meg a magyar nóta

Ha Mózes történetesen közülünk való ember, bizonyára ezt írja vala a Teremtés történetében:

Mikor pedig elvégezé Isten hetedik napon az ő csinálmányát, melyet alkotott vala, látá, hogy Ádám búsulásnak esék, minekokáért teremté melléje a cigány embert és ada ennek elébe egy cimbalom-muzsikát.”

Mert a cimbalom nem emberi találmány: szíve meg lelke van, mint az eleveneknek. Lélegzik a nóta közben, mint az éneklő ember. És hangsúlyozva mondja a nóta szavait, mint a beszélő ember.

A magyar ember lélegzik énekelve is, éppúgy, mint a közönséges beszédben. Míg az idegen az énekben elfullad és kapkod a levegőhöz, ha előbb nem jár az esze egy-két taktussal. Az igazi jó magyar nótát arról lehet megismerni, hogy gondolkozva énekelheti az ember és se a karmesteri pálcát, se az időmérőt, se a gépmuzsikát nem állja.

Ül például az öreg Barcza András a kocsma X-lábú asztala mellett. Egyik kezére a fejét támasztja, a másikban a pipáját tartja. Előtte két üres palack, meg egy telt palack. Szemben vele ott ül egy másik juhász is: Fehér István. Ez a szomszéd uradalomból való és régi jó cimbora. Mondom, ülnek. De nem beszélgetnek, csak szólnak hébe-korba. Azt mondja például Barcza:

- Kergülnek-e?

A másik erre fölpillant.

Tölt.

Iszik.

És csak azután mondja:

- Öt-hat.

Ez elég egy negyedórára.

A következő negyedórában Fehér szólal meg:

- Hát nálatok?

Barcza előbb gondolkodik. Egyet von a vállán. Aztán egyet szippant. S mikor a füstöt kibocsátotta, akkor feleli:

- Tíz, tizenkettő.

A nagy szünetben, ami erre következik, egyszer csak kiveszi Barcza szép lassan a pipát a szájából és a fejét megszegve, halkan dúdolni kezd:

Elveszett a lovam (a pipát fölemeli és nagyot lélegzik) cédrusfa-erdőbe. (Egyet szippant a pipából, s miután a füstöt kifújta, a fejét lassan lógázva folytatja:) Hej, elkopott a csizmám babám (megint szippantás, utána lomha félkörlegyintés) a lókereskedésbe.

Hát az ilyen természetű dalokat nem is lehet más hangszerrel kísérni, mint cimbalommal. A dal zengő beszéd, a futamok benne lélegzetvételek és a hangok hullámai felemelkednek vagy lemélyednek az érzéssel, amely a dal szárnyain madár gyanánt lebeg.

Ezelőtt valami tíz évvel éjének idején egy pusztai csárdába tévedtem, ahol a kuckóban egy rongyos és sánta cimbalmos ült.

Én akkor a zenével, mint tudománnyal foglalkoztam és holmi operaeszmék kavarogtak a fejemben. Szinte a felhúrozott gyúródeszka mellé és kezébe veszi a verőket.

Hanem amikor elkezdte szépen, halkan, a busongás mélyében zengő futamok szárnyán, hogy:

Sárgarigó most hullatja a tollát.

Elfeledtem én minden generalbasszust és minden kottát a világon, de még magamat is elfeledtem; megszűntem ember lenni, a lelkemet magával ragadta a cimbalom zenéje, mint a forgószél a faleveleket, és vitte, vitte, elszórta az álmok országában.

Akkor tudtam csak meg, hogy mi a magyar nóta és hogy mi a cimbalom.

Akkor tudtam meg, hogy a magyar nótát a cigánybandák se játsszák helyesen, mert megidegenítik azáltal, hogy a részleteket összevonják, és bizony sok-sok magyar muzsikus nem ismeri a magyar dalnak azt a nagy törvényét, hogy nem a zongora tik-tak szerint kell játszani, hanem a benne rejlő lélegzet törvénye szerint.

Az igazi mélázó magyar nóták fölé mind ad libitum, illetőleg rubato jelzés való. Pokolba a taktusjelző számokkal!

Kisgyerekkoromban hallottam az apámtól a Rákóczi-nóta legendáját. Az mesélte az apám, hogy a nagy Rákóczi, mikor bujdosásnak indult, eltévelyedett az embereitől és gyalog hallgatott egy patakmentén. Egyszerre csak cimbalomhangokat hall. A parton a fűzfa alatt magában játszott egy vén, kopott cigány. Rákóczi hozzátámaszkodott a fűzfához. Hallgatott. Hallgatott. Egyszercsak kicsordul a könny a szeméből.

- Hol vetted ezt a kesergőt? – kérdezte a cigánytól.

- Hol vettem volna – felelte a cigány -, benne volt a cimbalomban.

- Miről szól?

- Miről szólna? Hát Rákócziról, mikor elvesztette a trencsényi csatát.

Rákóczi megértette ezt a nótában. Később ez a nóta indulóvá alakult át; de a második részében, ha az indulóütemeket egy kesergő ábránd meg-megálló ütemeire oldjuk fel, előválik belől az a jajgató fájdalom, amely akkor a nemzet fájdalma volt s melyet Rákóczi magával vitt a hazájából, Rodostóba.

A Rákóczi-nóta nem is születhetett másképpen, mint cimbalmon: magyar a lelke és idegei vannak, amelyek beleszállanak a magyar emberbe és a hazafiság másvilágába ragadják. Ki nem érezné a Rákóczi megzendülésekor, hogy megszűnt az lenni, aki velejében és szívében eddig volt és egy ismeretlen hatalom sasszárnyai emelik az érzelemnek szent magasságába. A karunk megerősödik tőle. A szemünk kigyullad! Érezzük, hogy nagyobb szó illet meg bennünket az emberszónál – és ez a szó: hazafi.

És az igazi magyar nótának mindnek megvan az a titkos, rejtelmes hatalma, hogy megisteníti az embert saját érzésében. Hol van az a klavír vagy rézduda, s hol az a rezgő polka, landler, szimfónia, szonáta, amely úgy meg tudná bűvölni az embert, mint a magyar nóta, meg a cimbalom.

Égessenek meg engem, de kimondom, hogy a világ minden operájánál többre becsülöm a Rákóczinkat, Biharinkat, s különösen annak primatialis magyarját, amit a cigány nagy Bihari nevén ismernek. Meg többre becsülöm a régi szép magyar nótáknak százait, amiket ma már az idegenségbe hajló új nemzedékünk nem is ismer, – s a világminden nagytökéletességű hangszere közül csak az egyszerű cimbalom az én kedves hangszerem.

Míg a magyar nóta hangzik ezen a földgolyón, a cimbalom fogja azt mindig kísérni, s ha valaha elpusztulnánk a föld színéről, az angyalok lejönnek a mennyek országból és az utolsó cimbalmot fölviszik oda magukkal, hogy a földön oly bús magyar népet vele megvidámítsák.

László Mária:

Kis hazánknak áldott földjén

Kis Hazánknak áldott földjén, ha egy gyermek születik
Édesanyák dúdolgatva, a szívükhöz ölelik,
Dallal szőnek minden álmot, mely a rónán lágyan ring,
Magyarföldön minden ember egy szép dallal születik.

Amíg élünk, végig kísér Tiszától a Dunáig,
Lelkünkben a magyarnóta nem hervad, csak virágzik,
Bárhol járjunk a Világban, messze földre kerülve,
Ha felcsendül egy magyarnóta, könny szökik a szemünkbe.

Mikor télre új tavasz jön, madárdalos kikelet,
Úgy ébred a mi szívünk is, ha egy kis dal zengedez,
Kicsiny falvak határában, nagy városok zajában,
Nem némulhat soha sem el, ajkunkról a magyar dal !!

Ezt a kincset csak mi kaptuk, őseinktől örökbe,
Ez kísér el minden napon, bánatban és örömben,
SZÓLJATOK HÁT DALOS AJKAK, HIRDESSÉTEK SOKÁIG,
KIS HAZÁNKNAK ÁLDOTT FÖLDJÉN, A MAGYAR NÓTA VIRÁGZIK !!!

László Mária: Részlet a MAGYAR DALAINK versből .

...." Dalainkkal élünk, halunk
Ha bánkódunk, vagy vígadunk
Hegedűvel, citerával, cimbalommal, furulyával.

Minden népnek muzsikája,
Utat mutat hazájába,
Amíg vannak szép dalaink, addig lesznek hű fiaink.

Átléphetünk, századokat
Megélhetünk viszályokat,
Amíg lesz egy magyar lélek, addig zeng a magyar ének !

Magyarul szól, magyar sorsról
Enyhet adó álmainkról,
Sárgán ringó búzaföldről, friss cipóról, dolgos kézről

Népünk dala szívből fakad,
Mély forrása el nem apad ..... "

László Mária: Üzenet a XXI. századnak

Itt állunk előtted, üdv néked új hajnal!
Megkopott lantunkon néked szól minden dal,
Letűnt századoknak emlékeit zengi,
Édes szép nyelvünket, örökre megőrzi.

Minden magyar dalban, népünk sorsa éled,
Ez a drága kincsünk, legyen mindig véled.
Örömünk, fájdalmunk bennük van elrejtve,
Költőink, nagyjaink szent nevét hirdetve.

Dalaink, nótáink mindig velünk voltak,
Háborúk nyomában imádsággal szóltak,
A hűség esküjével szívünkhöz szegődtek,
Elnémult ajkunkon, mindig felcsendültek.

Jöhettek viharok új szeleket fújva,
Zúghattak harangok vészjeleket húzva,
Téphették gyökerét, a bús magyar dalnak,
Belső húrjainkon, újra kisarjadtak.

Zengett, ha születtünk, sírt mikor temettünk
Ezernyi jajunkra, vigaszt hozott nékünk,
Féltő szeretettel óvtuk és ápoltuk..
Hogy Tenéked új század, méltóan átadjuk.

Mert ameddig valahol, felhangzik egy nóta,
S amíg büszkén felvállalva beszélnek is róla..
Amíg becsülik, szeretik, addig lesz értékük,
Ezen a Földünkön, addig él nemzetünk !

Harmadik évezred ! Hallgass a szívedre,
Országunk, Magyarföld, vedd őt most öledbe,
Ne engedd kiveszni népünk szép dalait !
Jó sorsal kísérjed, akik azt éltetik !

Szövegíró: Molnár Endre
Zeneszerző: Joódy Péter

Nóta, nóta régi nóta, hol született, ki dalolta
Nem tudom már régesrégről maradt reám örökségül.

Csupa sírás, csupa bánat, minden hangja könnyből támad,
Jaj a szárnya, könny vére sóhajból kél ezer éve.

Nóta, nóta magyar nóta, jaj annak ki eldalolta,

Ki már túl van vágyon s álmon,rám hagyta, hogy nekem fájjon.

Gyimóthy Elemér Él a magyar nóta:

Ha megszólalt a hegedű, kísérte a cimbalom és brácsa.
Magyar ember ajkán ekkor, fel-fel csendült lelke szép nótája.
Sok évtized telt el így már, de megmaradt szívünkben a nóta,
azt dalolták a galambok, velük zúgták a harangok, hogy ÉL A MAGYAR NÓTA!

Megpróbálták eltaposni, a szívünkből kitörölni, a nótát.
Ki zárták azt minden honnan, de a nóta kiállta a próbát.
Ha megszólal a hegedű, kíséri a cimbalom és brácsa,
azt dalolják a galambok, velük zúgják a harangok, hogy
ÉL A MAGYAR NÓTA!