Kodály és a magyarnótaDátum:  2007-08-23 20:10:58

Részlet Sárosi Bálint előadásából:
[...] "Kodály azért is foglalkozott a csárdásokkal, mert tudta: sok népies dal származott hangszeres csárdásból. Kutatta a csárdásokban is, mint a népies dalokban, a 19. századi magyar közízlést, azon túl pedig - ahogy a falvak népének archaikus hagyományában is - építőköveket keresett és talált ahhoz a korszerű magyar kultúrához, melynek ugyancsak ő volt legszorgalmasabb és legeredményesebb építője.
Végezetül kimondhatjuk, hogy Kodály soha, senkit sem beszélt le a magyarnótáról. Arra tanít bennünket, hogy a nótában is van választék, abban is lehet jó ízléssel válogatni. Napjainkban nem divat a dalolás. Mind kevesebb a hozzá való kedv, idő és alkalom. A rádióból, televízióból, hanghordozó eszközeinkből, pódiumról készen kapjuk a világ minden zenéjét, benne rengeteg zenei hordalékot is. Csak a megfelelő ismereteken alapuló ízléssel tudjuk a jót a rossztól, a magunkét a másokétól, megkülönböztetni. Egyebek közt ehhez kell Kodály tanítását a népdal mellett a magyarnótáról is megismerni." [...]

A magyar népzene című, legtöbbünk által forgatott könyve elején Kodály „népies műdal”-nak nevezi azt a dalréteget, melyet köznapi nyelven magyarnóta néven emlegetünk, a népzenekutatásban pedig néhány évtized óta népies dal-ként tartunk számon. (A továbbiakban magam is azonos értelemben használom a magyarnóta és a népies dal megjelölést.) Ennek a 19. század közepe táján keletkezett daltermésnek szerzőit és közönségét Kodály „a népkultúrából már kinőtt, de a magas kultúráig még el nem jutott átmeneti embertípus”-nak tekinti. Ha egyebet nem is, ezt a hatásosan idézhető mondatot sokan megjegyezték maguknak — és idézik, többnyire anélkül, hogy értelmét további Kodály idézettel próbálnák pontosítani. Ez a mondat is elég ahhoz, hogy sokan úgy tegyenek, mintha nem szeretnék a magyar nótát, holott szeretik. Nem vesznek róla tudomást, holott része a magyar kultúrának; az „igazi” népzene ártó mételyének, a klasszikus zene ellenségének tekintik, holott a valóságban mindkettő mellett jól megfér.

Kodály, a magyar népdal forradalmára, az európai klasszikus zenének mindnyájunknál alaposabb értője, népies dalból is mindenkinél többet tudott — ismerte és megbélyegezte selejtjét, de tudta értékét is. Nem a magyarnótával, hanem zenei elmaradottságunkkal, a zenei művelődésnek ellenálló nóta-hívekkel volt gondja. Azzal, hogy, „az egyoldalú magyarkodás rendesen hazafiaskodó jelszavakkal nyomja el minden magasabb zene térfoglalását.”

Tudjuk, milyen keményen kellett megküzdeniük, Bartókkal együtt, a népdal ügyéért és a zenei élet megreformálásáért. „Műveltség és nemzeti szellem bizonyos tekintetben hadilábon vannak” — jegyzi fel magának 1929-ben, és így figyelmeztet:

„Vigyázzanak a nemzeti szellem hivatott és hívatlan bajnokai, hogy a nemzeti kultúra helyett ne a nemzeti kulturálatlanságot védelmezzék. Amely különben éppoly internacionális… Ezért szabad prédája a magyar közönség minden internacionális banalitásnak… A műveletlenség időnként kitör és eget kér.”

Az 1920-as években, amikor az idézett mondatokat papírra vetette, a magyar középosztály — benne igen csekély kivétellel a tanult réteg is — a magyarnótát tekintette a nemzeti szellem kizárólagos zenei megnyilvánulásának. A divatos nótaszerzők egyike, Balázs Árpád vasárnap délutánonként a Zeneakadémia nagytermében, cigányzenekar élén hegedülve és dalolva, közel száz koncertet adott, zsúfolt nézőtér előtt. Közönsége a társadalom krémje, benne magas rangú hivatalnok, katonatiszt, ügyvéd, pap, orvos, egyetemi tanár (sőt zeneakadémiai tanár is). Abban az évtizedben s még tovább is egy-két évtizedig nótafogyasztásnál csak a nótagyártás volt nagyobb. Szakértői becslés szerint a két világháború között legalább húszezer nótát fabrikáltak a társadalom minden rétegét képviselő nótacsinálók. „Minden magyar ember — magyar nótaköltő is” — olvashatjuk „magyar nótaköltők és zeneszerzők számára” útmutatóként 1937-ben Farkas Imre és Nádor József által kiadott könyvecskében. „Hervadás, sőt rothadás szagú költészet, érthető összefüggésben a pusztuló dzsentrivel” — állapítja meg Kodály az egy-kaptafára gyártott, csöpögősen érzelmes, nekikeseredetten duhajkodó vagy sírba vágyóan pesszimista hangú, legnagyobb részt a nagyobb közönségig el sem jutott nótákról. A Trianon utáni évek különösen kedveztek a pesszimizmusnak,. Nem is kell az akkori nótatermés nagytömegű hulladékára gondolnunk. Elég csak az irredenta nóták kétségbeesett hangját (köztük például a „székely himnusszá” emelt dal) segélykiáltását idéznünk. „Igenis ne sírva vigadjon a magyar!”— utal Kodály a népies dal kezdeti korszakának, az 1848-49-es szabadságharc évtizedének eszeveszett divatára. És hozzá teszi:

„A magyarban, az igazi magyarban, aki a jövő Magyarországát megalkotja majd, életerő van. Sírhat vérkönnyeket, ha oka van rá. De be kell látnia: azzal semmire sem megy.”

Bartók, aki Kodálynál sokkal kevesebbet tudott a népies dalról, így annak zenetörténeti értékét, társadalmi szerepét, sem ismerhette igazán, a cigányzenéről, vagyis lényegében a népies dal hangszeren játszott formájáról beszélve, 1931-ben ezt írja:

„Ennek az újabb magyar népies zenének feladata nálunk az, hogy alacsonyabb rendű zenei igényeket elégítsen ki. Vagyis ugyanaz, ami a nyugat-európai országokban a kuplék, operettslágerek, más szóval a sramli és hasonló zenekarok repertoárjának szerepe. Hogy a magyar népies műzene (helytelenül „cigányzene”) sokkal értékesebb, mint az előbb felsorolt külföldi söpredékzene, azt örömmel szögezzük le. […] a nagyobb baj az, hogy hivatalos zenei és nem-zenei köreink nagy része úton-útfélen, itthon és külföldön az úgynevezett cigányzenének olyan művészi jelentőséget tulajdonítanak, ami azt egyáltalán nem illeti meg.”

Kodály már kisgyermek korában egyszerre kaphatta meg az európai klasszikus zene élményét, ízlelhette meg a magyar népdal zamatát, ismerhette meg családja polgári környezetének divatos magyarnótáit. Klasszikus zenét amatőr zenész szüleitől — hegedűn játszó édesapjától, zongorázó édesanyjától — valamint zongorázni tanuló nővérétől hallott; népdalt szülei galánta-környéki cselédlányaitól tanult. A korai gyermekkorban már megismert népies dalokról 82 éves korában így nyilatkozik:

„Mindig rögtön megjegyeztem mindent, amit bárhol is hallottam. Hiszen nemcsak a saját szerzeményeimet [gyermeki rögtönzéseket] énekeltem, hanem mindazokat a népies dalokat is, amelyeket valahol a környéken hallottam. A szüleim már három, négy éves koromban be szoktak mutatni a vendégeknek (még némi pénzt is kerestem ezzel)”

Ugyanebben az időben alkalma volt már hajdani híres cigányzenészek leszármazottait a galántai cigányzenekart is hallani és megcsodálni.

Felnőtt korban, a Bartókkal közösen végzett népzenekutatásban magától értetődően ő volt, aki a népzene zenetörténeti kapcsolatait, benne a népies dalt is vizsgálta. Bartók a zenei szájhagyományban a néprajzi és a modern zeneszerzésben is felhasználható esztétikai értéket kereste, ezért nem is kívánt a népies dallal behatóbban foglalkozni. Kodály, élete folyamán mindinkább ráeszmélt a népies dal megismerésének fontosságára, és különösen élete utolsó két évtizedében, ennek megfelelően látott hozzá annak tanulmányozásához és megismertetéséhez. Mindenek előtt arra figyelmeztet, hogy a népies dal része a magyar kultúrának. 1939-ben, Magyarság a zenében című tanulmányában megállapítja:

„Különösen magyar a XIX. század népies dalirodalma. Már általános elterjedése is bizonyság, mennyire magára ismert benne a nemzet. Még a néphez is eljutott, annyira, hogy 1910 táján a középkorúak sok helyt nem tudtak egyebet Blaha Lujza műsoránál.”.

Ugyanitt arról is szól Kodály, hogy a népies dalok termékenyítőleg hatottak az öregek régi stílusú dalaira, „s a kettő frigyéből született az új hang, amely máig betölti az országot.”

Ami a falu dalkincsét illeti, az idézett mondatokat a mai legidősebb generációk emlékezéseiből is ki lehet egészíteni. A két világháború közötti évtizedekben, abban az időben, amikor nemcsak a dekadenciába hajló magyarnóta-hívei hódoltak nótás szenvedélyüknek, hanem falun és városon úgyszólván mindenki dalolt, óriási közös dalkészlet volt forgalomban. E dalkészlet népdalokból és olyan népies dalokból állt, melyeknek többsége korábbi évtizedekből származott és jól megfért az újabb stílusú népdalok mellett.

Felsorolok a dalok kezdő soraiból egy rövid bekezdésre valót abban a hitben, hogy ezek nagy része fiatalabbak számára sem ismeretlen. (A dalok többsége megtalálható Kerényi György 1961-ben közzétett Népies dalok című válogatásában.) Kérem a kedves hallgatót, figyeljen a felsorolásra és próbálja önmaga számára eldönteni, mit tekintsen e dalok közül népdalnak, mit népies dalnak. A dalkezdetek:

A nagy bécsi kaszárnyára rászállott egy gólya; De szeretnék hajnalcsillag lenni; Kimegyek a doberdói harctérre; Lyukas a kalapom teteje; Sej haj, katona se lettem volna soha —Állj be Berci katonának; Csak, csak , csak az esik nékem keservesen; Ez a vonat most van indulóba; Kecskebéka felmászott a fűzfára; Megjött a levél fekete pecséttel; Ősszel érik babám a fekete szőlő; Százados úr sejehaj, százados úr ha felül a lovára; Utcára nyílik a csárda ajtó — A faluban nincs több kislány csak kettő, Házunk előtt mennek el a huszárok; Ki tanyája ez a nyárfás; Kolozsváros olyan város; Lányok a legényt jól megbecsüljétek; Magas a kaszárnya; Már ezután úgy élem világom; Már minálunk babám az jött a szokásba; Nagy a feje búsuljon a ló; Sárgát virágzik a repce; Vörös bort ittam az este.

Az első rendszerezett magyar népdal-gyűjteményben, A magyar népdal című, 1924-ben megjelent könyvében, Bartók a népdalokat A, B, és C osztályba sorolta. Az A osztály a legértékesebb, régi stílusú daloké, a B a kevésbé értékes új stílusúaké, a C osztály a vegyes, zeneileg egységes stílusba nem sorolható dalkészleté, amelybe a népies dal származékok is helyet kapnak. A bartóki osztályozás — mellyel lényegében Kodály is egyetértett — erősen leegyszerűsítve átment a köztudatba és ott máig tartóan meggyökeresedett. Kettejük óriási tekintélye — és az egyszerűsítő kényelem — hosszú időre dogmává rögzítette a magyar népzenéről kialakított képet, benne különösen azt a helytelen elképzelést, hogy a vegyes tartalmú, idegen eredetű dallamokat és magyarnóta maradványokat is magába foglaló C-osztály másodrendű, sőt elkerülendő része a magyar zenei hagyománynak

Bizonyára sokan vannak, akik önállóan is el tudnák dönteni, mit ajánljanak az elhangzott dalokból megőrzésre és mit felejtésre. De vajon vannak-e többen olyanok is, akik e dalokat értékrendbe tudnák állítani: kivétel nélkül meg tudnák mondani, melyik közülük az igazi népdal, melyik a népies dal vagy népies dal-származék. Egy időben ugyanis sokan úgy tettek, mintha élesen el tudnák a kettőt egymástól választani. Fenntartás nélkül dicsérték egyiket és szidták a másikat. Kodály hátrahagyott írásai közt olvasható a következő, 1950 tájáról származó megjegyzés:

„Nem érthet a népdalhoz, aki a műdalt [tehát a népies dalt] nem ismeri. És sokan nem ismerik. Különösen a fővárosi fiatalság alig ismer valamit az 50 éve még országszerte elterjedt népszerű dalokból.”

Néhány évtizeddel ezelőtt azok szidták a legbuzgóbban a népies dalt, akik alig tudtak róla valamit. Pedig Kodály szerint (idézem, amit 1935-ben írt le a népies dalokról):

„Szép dalok, jó dalok is vannak közte — szeretem őket, bennük nőttem fel én is —, az én lényemnek is kitéphetetlen részét teszik.”

Kodály szavai a következők is (1951-ben):

„A műdalok [azaz a népies dalok] nem mind rosszak, vannak közöttük zeneileg értékesek és érdekesek. Azoknak az éneklése ellen semmi kifogást nem lehet tenni ma sem. De úgy kellene haladni a felvilágosítással, hogy az éneklők mind jobban tudják, mi az, amit énekelnek.”

Tudva, hogy műveltség és népies dal nem zárja ki egymást, nem nézi le sokat idézett mondatának a népi kultúra és a magas kultúra közötti „átmeneti” vagyis zeneileg félművelt embertípusát. Hátrahagyott írásai közt így nyilatkozik róla:

„Minden rokonszenvem ezé a félművelt rétegé: a legjobb magyarok vannak köztük. Nem bántani akarom őket, hanem segíteni rajtuk. Fel kellene őket világosítani, hogy állapotuk nem kívánatos, átmeneti állapot, amelyből mielőbb kiemelkedni egyéni és nemzeti érdekük.”

Szó sincs tehát arról, hogy Kodály, mint valami szigorú hitújító azt kifogásolná, hogy valaki szereti, esetleg dalolja is a nótát. Ady nótás ember volt, hogy csak egyet említsek legnagyobbjaink közül. Kedvenc nótái közé tartozott a Befútta az utat a hó, Kilencet ütött az óra este van, Lement a nap a maga járásán. Utóbbi dallamát Kodály I. vonósnégyesében is megtaláljuk. Sokan ismerik, szeretik, népdalként dalolják ezt a dalt, holott szakértők, legalábbis „fél lábbal” a nóták közé sorolják. Ide kívánkozik még legalább egy, Ady méretű hiteles szavú ember neve, Kosztolányi Dezsőé, aki 1933-ban tárcát írt „A mi nótáink”-ról. Meg is említ, nem is nagyon válogatva néhány nótát, melyek elfogadásában, mindnyájan egyek vagyunk, egyet értünk: Sárga cserebogár, Nékem olyan asszony kell, Végigmentem az ormódi temetőn, Jó bor, jó egészség…. Gondolatait így zárja:

„Vitatkozhatunk arról, hogy nótáink művészi értékek-e vagy sem, de hogy ez a hangulati közösség érték, arról nem vitatkozhatunk.”

A szigorú formai kritériumok szerint ítélő tudomány az imént felsorolt 24 dalból csupán 5-öt fogad el száz százalékos népdalnak. Ezek is csak a bartóki B-osztályt képviselik. 8 darab a rá vonatkozó tudományos minősítés szerint „féllábbal már a népies műdalok talaján áll” , 11 pedig egyértelműen népies dal — vagyis magyarnóta. A két világháború között, a magyar nyelvterület nagyobb részén a magyarnóta-félék aránya az élő dalkészletben sem volt sokkal kisebb, mint amit az itt felsoroltak aránya mutat. Érdekes, hogy éppen az akkor legnépszerűbb kategóriában, a katonanótákban talán több a magyarnóta-származék, mint az igazi népdal. Megjegyzendő, hogy a felsorolt dalokat a maguk idejében többnyire egyformán nótaként emlegették, ami egyet jelentett a mindennapi nyelvben ritkábban használt népdal kifejezéssel. Ugyanakkor — mint sokan tudják — azt, amit ma nótának, népies dalnak nevezünk, a 19. században népdalnak tekintették. (Itt jegyzem meg azt is, hogy a magyarnóta kifejezést Kodály nem használta. Nyilvánvalóan azért, mert saját zenénkben egyik műfajt a másiktól semmi értelme „magyar” jelzővel megkülönböztetni. A 18–19. századforduló évtizedeiben „magyar nótának” – megkülönböztetésül idegen tánczenéktől – azt a hangszeres tánczenét nevezték, amit ma verbunkosnak jelölünk. Innen származott át a név a vokális utódra: a népies dalra.)

A dalkészlet átalakulása, melynek jeleit Kodály és Bartók már a 20. század elején tapasztalhatta, a két világháború között teljes kibontakozásban volt. Élénk fejlődésben volt a régi népdal és a népies dal „frigyéből” keletkezett „új hang” vagyis az újstílusú népdal, jelen volt sok népies dal, amit a nép is sajátjaként dalolt és ott voltak újonnan keletkező dalok — köztük mind több katonanóta—, melyekről nem lehetett egyértelműen eldönteni, hogy népies dalnak vagy inkább népdalnak tekintsük. Nem volt szerencsés a fejlődés természetes folyamatát — a falu polgárosodásával együtt a népdal polgárosodását — a „tiszta” népdalra hivatkozással akadályozni, idő előtt megállítani. Ha nem avatkozunk a fejlődés menetébe, talán ma több dal akadna, amit a nyelvterület különböző tájairól származó magyarok együtt tudnának énekelni.

A mindennapi használatban, spontánul alakuló dalkincs főleg azért érték, mert valamire jó. Része szokásnak, kifejezője helyzetnek, hangulatnak; emlékeztet, megnyugtat, üzenetet közvetít, feszültséget old, és nem utolsó sorban: mulattat. Mulatásával a „nép” (átlagban véve közel mindenki) nem kényes ízlését és zenei műveltségét akarja fitogtatni; nem is hitvallást akar tenni — hanem éppen lazítani akar. Ehhez pedig nem elegendő a tudomány által kiválogatott, évszázadokkal korábbi élethez szabott, értékesebbnek ítélt készlet. Kell a bő választék olyan szövegekből és dallamokból is, miket nem művészi értékük, hanem helyzethez, hangulathoz szabottságuk miatt használunk — odáig el, hogy Debrecenbe kéne menni…, Megy a gőzös Kanizsára…, Kutya, kutya tarka. Mindennapi életünkben elsajátított dalaink legfőbb értéke: az élmények sora, mely hozzá tapad. Összeköt szülőfölddel, táji és emberi környezettel. Emlékeztet álmokra és megélt valóságra — kellemesre, mulatságosra vagy éppen szomorúan érzelmesre.

Válogatott népdalokkal Kodály az általános zenei műveltséghez próbálta az utat szélesíteni, de be kell látnunk, hogy minden zsenialitása, erőfeszítése, sikeres próbálkozása sem volt elég ahhoz, hogy a tömegekre is hasson: hogy a zene — a magasabb zenei műveltség — „mindenkié” legyen.

Divatkövető körökben a második világháború után a nóta helyett a népdal lett a közös dalolás elfogadott anyaga. De amennyiben a zenei műveltségben azóta gyarapodás történt, aligha köszönhető ennek a változásnak. A magyarnótás provincializmust kényelmesen át lehetett cserélni népdalos provincializmusra. Így, a mesterséges korlátok megszűntével, akadálytalanul és válogatatlanul nyomulhatott hagyományos szórakoztató zenénk helyére a nemzetközi pop-zene. Ennek is sokan szidjuk nagy tömegű selejtjét, de úgy látszik, ezt ugyanúgy csak az idő rostája fogja kihullatni, ahogy a nótáét már kihullatta. A hagyományos vegyes dalkészlettől és az életképes népies daltól megkülönböztetett népdal színpadra és a táncházakba szorult; a magyarnóta-éneklés pedig a fiatalságot a legkevésbé sem csábító, nosztalgiázó elmúlás hangjává halkult és fakult.

Kodály hosszú ideig nem avatkozott bele a nótakérdés társadalmi vitájába. Mert nóta ügyben is az volt a meggyőződése, hogy:

„Ha egy ilyen dallam annyira él, hogy még ma is akad [1951], akinek kedve van énekelni, akkor hiába tiltjuk: énekelni fogják továbbra is.”

Továbbá:

„hogy minden dallam önmagában, életerejében viseli létjogosultságának fokát.”

Mint tudjuk, legfőbb törekvései egyike az volt, hogy a régi paraszti zenét, elsősorban az iskola útján, az általános műveltség szerves részévé tegye. Nem is lett volna méltó hozzá, hogy olyan csatározásban vegyen részt, ami a népdal javára már sikerrel lezárult, s amibe végül a politika is beleavatkozott. Voltak olyan évek, mikor a szocialista művelődéspolitika a népdal-nóta vitának is osztályharcos értelmet adott. Éttermi cigányzenekaroknak például százalékban volt előírva, hogy nótából, a hajdani kizsákmányolóknak tulajdonított zenéből mennyivel játsszanak kevesebbet, mint a kizsákmányoltakéból, a népdalból.

Jellemző, hogy ellentétben Bartókkal, aki szívesen használta a „parasztzene” kifejezést, Kodály következetesen kitartott a „népzene” megjelölés mellett, hangsúlyozva, hogy a népzene nemcsak a parasztságé:

„köze van hozzá az egész magyarságnak. Mint egy nagy gyűjtő medencébe, ezer év alatt sok patak folyt bele… Ezért az egész magyarság lelkének tükre.”

Tehát a 19-20. század magyarnótás magyarjáé is — folytathatjuk Kodály gondolatmenetét.

Életének utolsó két évtizedében Kodály a legtöbb tudományos figyelmet a népies dal kutatásának szentelte. „Egy stílust akkor ismerünk, ha feltűntét, virágzását, hervadását letűntéig nyomon tudjuk követni…” — írja 1951-ben, egy jelentéktelen verbunkos darabot, Mihálovits Lukács „Magyar Nótáját ismertetve. A darab formai szerkezetét, dallamfordulatait, harmonizálását, a stílusra jellemző közhelyeit bemutatva, mintát adott arra, hogyan kezdjünk hozzá a 19. század népies zenéjének vizsgálatához. 1952-ben jelent meg Arany János népdalgyűjteménye, melynek közzétételében a zenei részt ő, a szövegek sajtó alá rendezését Gyulai Ágost vállalta. Annak, hogy a kínálkozó lehetőségek közül Kodály ezt az addig feldolgozatlan gyűjteményt választotta, nagy klasszikusunk iránti különleges vonzalma csak kisebb részben lehet oka. A gyűjteményben tudvalevőleg egyetlen ún. régi stílusú, és természetesen újstílusú dallam sincs. Sőt magyarnótának minősíthető darab is alig van. Arany János fiatalkorának — a 19. század első felének —dallamaival Kodály éppen azt akarta bemutatni, milyen előzményből, honnan indult el a népies dal fejlődése. A 19. század harmincas, negyvenes éveinek mindennapi zenéje, a vegyes látszat ellenére, egységes gyökerű, voltaképpen az egész nemzetet képviselő kulturális érték. Erőteljesen benne van a magyar hagyomány — amennyiben ezt nem korlátozzuk mai fogalmaink szerinti népdalokra: Vannak benne idegenből átvett, vagy idegen hatásra itthon keletkezett dallamok is. Vannak kimondottan idegen jellegű, csupán előkelőbb körökben használt múló divatú, ún. biedermeier dalok, melyeket „Társas dalok” címen Arany János is külön csoportosított. Azok között viszont, melyeket ő népdalnak tekint, van Rákóczi-nóta töredék, 18. századi históriás dallamtöredék, vannak dallamok, melyekben régi dudazenére vagy újabb verbunkosra lehet ráismerni. Az összesen 148 dallam között, külön csoportba rendezve, három gyermekdalt, két kántáló dallamot és egy kolduséneket is találunk. A teljes gyűjteményről sok minden egyebet is meg lehet tudni zenénk múltjáról, amire Kodály minden lehető zenei kapcsolatra figyelmeztető jegyzetei hívják fel figyelmünket.

Az 1840-50-es évektől kezdve egységes stílusba szerveződő magyar népies dal, a korábbi véletlenszerű változatossággal szemben leszűkülést jelentett. Egyben azonban továbblépés a magyarosodás felé, mely a 18. század végétől az egész 19. századon át, szakadatlan folyamat. 1800 táján, miközben az európai zenét Haydn, Mozart, Beethoven neve fémjelezte, mi zenei korszerűségben úgyszólván a nullán álltunk. A nulláról a népies dalig is hosszú út vezetett. A népies dal annak a nemzeti mozgalomnak a megkésett terméke, mely a század közepére a magyar nemzeti klasszizmusban — Petőfi Sándor és Arany János költészetében — teljesedett ki. Igaz, meg sem közelítette az irodalom csúcsait, de nem is volt ilyen feladata, hiszen tömegműfajnak készült. Lekicsinylés helyett akár az elismerés hangján is szólhatunk róla ha azt nézzük, honnan indult és kik, milyen körülmények között foglalkoztak fejlesztésével.

1955-ben, Szentirmaytól Bartókig című előadásában egyebek közt ezeket mondta Kodály a népies dalokról:

„Zenéjük… egyetlen zenéje volt a magyarság zömének. Élő zene volt, a magyar élet szerves része. […] E dalokat hallotta, ha nem is igen dalolta a gyermek és ifjú Bartók is. Érzékeny fülében kitörülhetetlen nyomot hagytak. […] És bármennyire hátat fordított ennek a stílusnak később, még utolsó műveiben is visszacseng belőle egy-két hang.”

Tudományos munkájának folytatóitól azt kívánta Kodály, hogy az általa megkezdett terület felől a 19. század felé haladjanak: mindenek előtt a nótaszerzők szerepét tisztázzák. Munkatársainak egy-egy nótaszerzőt jelölt ki tanulmányozásra. Így jött létre még Kodály életében Kerényi György vastag könyvnyi monográfiája Szentirmay Elemérről. 1951 és 55 közötti, időrendben utolsó zeneakadámiai növendékeinek a frissen alakult zenetudományi szakon ugyancsak kötelezővé tette, hogy a népzenei tanulmányok mellett egy-egy nótaszerzővel behatóan foglalkozzanak. Az ő szerkesztésében 1961-ben publikált Népzenei Könyvtár három kötetéből, kettőben Járdányi Pál és munkatársai által összeállított népdaltípusok vannak, a harmadik kötet címe és tartalma: Népies dalok, amit Kerényi György szerkesztett.

Kevesen tudják, hogy könyvtára számára Kodály 19. századi csárdások nyomtatott kottáit is tervszerűen gyűjtötte. Gyűjtötte, és mint erről egyebek mellett a kottákon látható ceruzás megjegyzései is tanúskodnak, mindegyiket alaposan át is nézte. Hogy van bennük érték, azt — ugyancsak Kodály megállapítása szerint — Brahms magyar táncai is bizonyítják. Eredeti magyar csárdás-szerzemények egyikén-másikán a nagy német szerzőnek alig kellett valamit változtatnia ahhoz, hogy velük nemzetközi sikert érjen el.

Kodály azért is foglalkozott a csárdásokkal, mert tudta: sok népies dal származott hangszeres csárdásból. Kutatta a csárdásokban is, mint a népies dalokban, a 19. századi magyar közízlést, azon túl pedig — ahogy a falvak népének archaikus hagyományában is — építőköveket keresett és talált ahhoz a korszerű magyar kultúrához, melynek ugyancsak ő volt legszorgalmasabb és legeredményesebb építője.

Végezetül kimondhatjuk, hogy Kodály soha, senkit sem beszélt le a magyarnótáról. Arra tanít bennünket, hogy a nótában is van választék, abban is lehet jó ízléssel válogatni. Napjainkban nem divat a dalolás. Mind kevesebb a hozzá való kedv, idő és alkalom. A rádióból, televízióból, hanghordozó eszközeinkből, pódiumról készen kapjuk a világ minden zenéjét, benne rengeteg zenei hordalékot is. Csak a megfelelő ismereteken alapuló ízléssel tudjuk a jót a rossztól, a magunkét a másokétól, megkülönböztetni. Egyebek közt ehhez kell Kodály tanítását a népdal mellett a magyarnótáról is megismerni.