A MI NÓTÁINK

Vázlat egy tanulmányhoz

Régóta tűnődöm azon, hogy tanulmányt kellene írni mulatós cigánynótáinkról, melyeket szakadatlanul muzsikálnak, dalolnak, fütyörésznek köröttünk, s meg kellene vizsgálni, hogy mit jelentenek nekünk. Körülbelül tízezer ilyen nótánk van. Közülük százat valamennyien tudunk, dallamostul és szövegestül. Közönyös, hogy mit érnek ezek. Azzal se törődnék, hogy magyarosak-e vagy németesek, hogy népdalok-e vagy műdalok, vagy népies műdal-ok. Ezt döntsék el avatott zenei tekintélyek. Korukat se firtatnám. Általában régibbeknek vélik, mint valóban. Vannak olyanok, melyek kétszáz évesek, s olyanok is, melyek alig ötven-hatvan évvel ezelőtt keletkeztek, noha úgy rémlik, mintha az idők kezdetétől fogva itt zengtek volna. Ez szintén nem tartoznék tanulmányom keretébe. Tanulmányom lélektani lenne, s csupán azzal foglalkoznék, hogy hatnak nótáink az itt élő közösségre.

Hogy vannak és hatnak, az tagadhatatlan. Bölcsőnktől koporsónkig kísérnek bennünket. Figyelhetünk rájuk elandalodva vagy undorodva, mindegy: öntudatosan, öntudatlanul bennünk szunnyadnak. Egy magyarról, aki azzal kérkedik, hogy egy nótát se tud, végül mindig kiderül, hogy ugyanannyit tud, mint a többi. Én se sokat cigányoztam, hajlamomnál fogva pedig nemigen vonzódtam ehhez a népszínműi tárgykörhöz, mégis bátran állhatom a versenyt e tekintetben híres korhelyeinkkel, akik megannyi tükröt törtek össze, s megannyi nagybőgőbe belerúgtak. Köröttünk vannak ezek a nóták, nem védekezhetünk ellenük, a levegővel szívjuk magunkba. Majdnem azt merném állítani, hogy amint az ókori görögséget egy érzelmi és egy szellemi közösségbe forrasztották azok a dalok, melyeket rapszódjaik énekeltek Akhilleuszról és Hektórról, vagy a finnséget már évszázadokkal ezelőtt összekovácsolták a Kalevala akkor még töredékesen kóválygó versei, azonképpen minket is végzetesen egybefűznek cigánynótáink, és egységet teremtenek közöttünk, akik egyébként oly kevésben tudunk megegyezni. Úgy vesznek körül bennünket, mint valami monda, mint valami hitrege, mint valami vallásos áhítat, mely hatalmasabb nálunk. Ilyesmin nem uralkodhatunk értelmünkkel. Hiába tudjuk, hogy a zene néha gyarló, és a szöveg még gyarlóbb, mind a kettőt tartalmassá teszi a hagyomány kegyelete. Annyi élet itatja át őket, annyi elfajzott fájdalom és vidámság, annyi semmivé párolgott keserűség és féktelenség, annyi soha meg nem virradó duhaj éjszaka, annyit énekelték már mások, akik előttünk jártak, és ma nem élnek, annyit hallgattuk mi magunk is, talán még csecsemőkorunkban, amikor bölcsőnkben toltak el bennünket egy lakodalomra, hogy az, amit hallunk, sohasem elsőséges élmény, hanem azonnal emlék is az, amit érzünk, messzire nyúlik vissza lelkünk őskorába, mely felett köd és fény imbolyog. Így történik, hogy ezekből a nótákból egyszerre kilépnek azok az alakok, akik csak éppen oda vannak vázolva - vagy mázolva -, de bennünk születésünktől kezdve élnek, s nemzedékről nemzedékre öröklődnek, mint egy monda, hitrege, egy vallásos áhítat alakjai: a leány, aki az ormódi temetőben elvesztette piros bársonykeszkenőjét, a kondorosi öreg bojtár, a hetyke, fiatalságában őrjöngő, rokonszenves jogász, akit mindig agyon akarnak ütni, de hát sohase sikerül, és a jogász legnagyobb örömünkre mindig kiugrik az ablakon. Valóbbak a valónál ezek az alakok. Emlékszem, hogy mikor évekkel ezelőtt Pápára vetődtem, s az ottani kollégiumban műveltségünk nyomdokait bámultam, és Petőfi, Jókai szárnypróbálgatását olvasgattam egy önképzőköri díszkönyvben, állandóan izgatott az a gyermekesen-együgyű, megfoghatatlan, de annál erősebb remény, hogy a pápai utcán, melyet azóta is "söpörnek", meg fogom majd pillantani valahol a "tizenhat esztendős barna kislányt", akit szilaj éjszakáinkon, viszkető jókedvünk rakoncátlanságában, tréfából "hatvankét esztendős barna kislánynak" csúfoltunk, noha tudtuk, hogy örökké tizenhat esztendős, és örökké a "regiment után ballag", mert felette csodálatosan megállt az idő. Csodálatos világ ez. A nóták sorfoszlányai a gondolattársítások végtelen változatát keltik bennünk életünk legkülönbözőbb helyzeteiben. Amit az iskolában tanultunk, felületes cafrangként fityeg rólunk. Ezek azonban mélyen belé vannak ágazva kedélyünk televényébe, s ott csíráznak és sarjadzanak. Hányszor gondolom egy közönyös legyintéssel: "Gombház", s hányszor mondom, vagy inkább érzem, akaratlanul is, kétségbeesett levertségemben, amikor semmiféle európai remekíró nem elegendő lelkiállapotom kifejezésére, hogy "Megvirrad még valaha".

Tervezett tanulmányomban, melynek most csak szeszélyes vázát közlöm, tüzetesen elemezném az egyes nótákat, főképp azt a sajátos, külföldieknek merőben megfoghatatlan szertartást, ahogy mi mulatunk. Tévedés azt hinni, hogy a szövegek betű szerint hatnak reánk. A szövegek sokszor idegen ízűek, érzelgősek, semmi közük az igazi néphez, afféle regényes, álnépies hamisítványok, melyek a negyvenes években divatoztak. A lélek nem is olvad egészen beléjük. Felettük vagy alattuk csapong, magasan, a szemlélődés fellegeiben vagy mélyen lenn, a dévajkodás, a gúny, a fintor földszintjén. Maga a szöveg és dallam nemegyszer ellentmond egymásnak. Mi is csak játszunk velük, kacéran és szemérmesen is. Vidámra fordítjuk a szomorút, s a vidámat szomorúra. Dölyfösen megvetjük azt, ami fontos, és haláloskomolyan vesszük, ami nem fontos. Az ősi jelképekből - a borból, a búzából, a szerelemből - holmi parlagi bölcselet körvonalai alakulnak ki. Ez a bölcselet gyakran túlontúl érzelmesnek látszik, de nem az, s gyakran anyagiasnak is látszik, de akkor talán a legérzelmesebb. A régi szerető, aki hajdan piros csizmát viselt, azért kénytelen mezítláb járni, mert tisztelője megvonta tőle anyagi támogatását, de ebben a kissé vaskos s kétségtelen udvariatlan megállapításban mennyi hódolat van, mennyi csók és mennyi új piros csizma ígérete. Kimutatnám, hogy egy ilyen nóta hallatán mindannyian, akik e csillagok alatt növekedtünk, egyetértünk, és pontosan egyet érzünk is. Ez a mi iskolánk, és ez döntő a mi regényes életszemléletünkre. Mindegy, hogy hány egyetemet végeztem és hol, nekem az igazi mulandóságot csak az a három sor érzékelteti meg, mint itt bárkinek, hogy "Szép asszonynak, jónak, Büszkén járó lónak Kár megöregedni" - s ez jut eszembe először és nem Horatius és nem a Carpe diem! Olykor sivár környezetbe kerülök, olyan emberek közé, akikkel egyetlen közös élményem, olvasmányom sincsen. Nem is tudok velük társalogni. De ha ezekkel este benyitok egy vidéki étterembe, s ott a cigány a Sárga cserebogar-at húzza, már egyek vagyunk. Helyeslem, hogy abban a katonanótában, amelyikben a leány haja a jobb válláról a bal vállára göndörödik, olyan lassan megy végbe ez a felettébb egyszerű folyamat, hogy néha egy negyedórába is tart, míg végre-valahára megtörténik. Az se fordult még elő, hogy mikor részeg iparosok és sápadt díjnokok verték az asztalt, mint árva férfilázadók, és bömböltek, hogy nekik "olyan asszony kell", csak a legcsekélyebb különvéleményt is jelentettem volna be ez ellen, akár a jó modor, akár az irgalom nevében, hiszen nekem is csak olyan asszony kell, aki felkel, ha százszor is beteg, s megfőzi vacsorámat. Ez a testvéri kapocs széttéphetetlen közöttünk.

Tanulmányom zárószakaszában kifejteném azt is, hogy mennyire becses ez a világnézeti és bölcseleti egység s hogy szinte az elveszett iráni-hun mondakört pótolja számunkra. Valóban mindnyájunkat egy titokzatos, szinte regei viszonyba hoz egymással. Lehetek bárhol a világon, északon, a ködben egy kis norvég gőzösön is, mihelyt rábukkanok egy magyarra, más híján azonnal elbeszélgethetek vele például Csicsónéról és három különös leányáról, mint közös ismerősünkről, akárcsak két francia Madame de Maintenonról, vagy két német Brunhildáról és a valkűrökről vagy két amerikai a legújabb hollywoodi mozicsillagokról. Nem is szabad ezt fitymálni vagy megvetni. Vitatkozhatunk arról, hogy nótáink művészi értékek-e vagy sem. De hogy ez a hangulati közösség érték, arról nem vitatkozhatunk. Nem ismerjük önmagunkat. Az idegenek, akik közénk jönnek, elsősorban nótáinkat veszik észre. Bíznunk kell abban, hogy ítéletük helyes. Arcunkat sem a szemünk tükrén látjuk meg, hanem a tükörben, egy idegen üvegdarabban.

Pesti Hírlap, 1933. január 8.