Népies dal

A népies dal (nóta, magyar nóta) a társadalom polgári rétegeiben létrehozott, a népdal szerepét betöltő dalréteg. A 19. század közepe tájától, felvirágzásának kezdetétől, mintegy évszázadon át a paraszti népzenével is szervesen összenőtt. Kialakulásának ösztönzője ugyanaz volt, mint korábban a verbunkos zenéé: a polgárosodó társadalom nemzeti törekvéseinek és korszerű igényeinek megfelelő dalkincset akart. Előzményei a 18. század diákmelodiáriumainak vegyes dalaiban és főleg a hangszeres verbunkos zenében keresendők. Formailag többnyire ugyanaz, mint az újstílusú népdal: négysoros strófa, azonos zenei tartalmú első és utolsó sorral, magasabban járó második és harmadik vagy legalább harmadik sorral. Fő jellegzetessége a népdalokkal, főleg régi stílusúakkal szemben, hogy európai klasszikus zenei normák szerint harmonizálható. Ezért nemcsak megtűri, de egyenesen kívánja a harmonizáló cigányzenekari kíséretet. „Cigányzene” címen általában nótákat – hallgatókat és csárdásokat – hallunk cigányzenekaroktól. A „nóta” a mindennapi szóhasználatban elsősorban az előbbit jelenti. „Nótának húzd!” – mondja a mulató vendég a zenésznek, ha kötött ritmusú (csárdás-) dalt kényelmes kötetlenséggel akar a cigányzenekari kíséret mellett dalolni.

A nótának szerzői is, használói is – Kodály szavaival – „a népkultúrából már kinőtt, de a magaskultúráig el nem jutott átmeneti embertípus”. Kodály megállapítását azonban nincs okunk becsmérlőnek magyarázni. A magyar nótának kezdettől fogva a tömegműfaj szerepét kellett betöltenie. Tömegműfajnak pedig nem rosszabb annál, amivel napjainkig bárhol a világon a tömegek élnek. Kodály ezt is mondta a nótáról: „Kétségtelen: ez az első tömeges megjelenése egy közérthetően magyar népszerű zenének, amit még ma is mindenki annak érez. Félszázadon át ez volt az ország zenei köztudata” (Magyarság a zenében,1939).

A 19. század közepe tájától máig élő és működő nótaszerzők között sok akadt, aki még az egyszerű dallamot sem tudta lekottázni („füttyös zeneszerző”). Nagy többségük, ha nehezen le is tudta írni, nem tudott hozzá kíséretet szerkeszteni. Sablonos hangszerelésével és harmonizálásával a cigányzenekar csinál a nóta-dallamból „darabot”.

Egy-egy sikeresebb nóta a cigányzenekarok és – főleg az I. világháború előtt – népszínművek és híres énekesek (a 19. században Déryné, Tamássy József, Blaha Lujza) révén gyorsabban terjedt, mint a zongorakíséretes nótakiadványok útján, melyekre sok esetben csak azután került sor, miután a nóta híressé vált, esetleg már szerzője kilétét sem lehetett tisztázni. (Innen a többszerzőjű nóták és nótaperek egyfelől, és az ismeretlen szerzőjű nóták másfelől.)

{III-565.} Néhány korábbi, részben ismeretlen szerzőjű értékes nóta után Egressy Béni (1814–1851) dalait – Ne menj, rózsám a tarlóra; Télen, nyáron pusztán az én lakásom; A virágnak megtiltani nem lehet stb. – szokás a magyar nótaszerzés első sikeres próbálkozásainak tekinteni. A 19. század első feléből származó időtálló értékű nóták között főleg a Petőfi-versben (Szülőföldemen) idézett Cserebogár, sárga cserebogár kíván említést. A 19. század második felének három legsikeresebb nótaszerzője közül kettő – Simonffy Kálmán és Szentirmay Elemér (családi nevén Németh János) – hivatalnok, a harmadik – Dankó Pista – cigányprímás volt. Mindhárman, mint a 20. századi híres nótaszerzők is, több száz nótát írtak, ezeknek azonban igen csekély hányada volt életképes. Ilyen életképes nóták: Szomorúfűz ága; Három a tánc; Hej, az én szeretőm ez a kicsi barna (Simonffy), Debrecenbe kéne menni; Ucca, ucca, ég az ucca; Csak egy szép lány van a világon; Zsebkendőm négy sarka (Szentirmay), Eltörött a hegedűm; Egy cica, két cica; Most van a nap lemenőbe; Baka levél; Béla cigány (Dankó). Néhány nótaszerző a 20. század első feléből, foglalkozásával és – zárójelben – egy vagy két nevezetes nótájával: Dóczy József hivatalnok (Darumadár útnak indul; Nádfödeles kis házikóm), Fráter Loránd nyugalmazott huszárkapitány (Hull az eső sűrű cseppje; Tele van a város akácfavirággal), Balázs Árpád hivatalnok (Ahogy én szeretek, nem szeret úgy senki; Piros pettyes ruhácskádban), Hubay Jenő hegedűművész (Minek turbékoltok, búgó vadgalambok), Lányi Ernő zeneszerző (Minek a szőke énnékem), Hoppe Rezső zenetanár (Lakodalom van a mi utcánkban), Huszka Jenő operettszerző (Darumadár fenn az égen), Erőss Béla adóhivatalnok (Asszony lesz a lányból), Járossy Jenő ügyvéd (Jó a lány, szép a lány), Murgács Kálmán hivatalnok, majd operett- és nótaszerző (Gólya, gólya, hosszúlábú gólya), Kubányi György színész (Most kezdődik a tánc), László Imre nótaénekes (Leszállt a csendes éj). Cigányprímás nótaszerző a 19. században Rácz Pál (Lehullott a rezgő nyárfa), a 20. században Radics Béla (A faluban nincs több kislány), Purcsi Pepi (Magas jegenyefán sárgarigó fészek), Rácz Béla (Piros rózsák beszélgetnek).

Viszonylag sok nótának ismeretlen a szerzője: Vékony deszkakerítés; Ég a kunyhó, ropog a nád; Ki tanyája ez a nyárfás; Kossuth Lajos azt üzente; Vörös bort ittam az este; Nékem olyan asszony kell; Kilencet ütött az óra (Ady egyik kedvenc nótája); Nyitva van a százados úr ablaka; Ez a vonat most van indulóba; Már minálunk babám, az jött a szokásba.

A 20. század első felében már annyira sablonossá vált a nótaszerzés, hogy egy 1937-ben megjelent útmutatóban ki lehetett jelenteni: „Minden magyar ember – magyar nótaköltő is” (Farkas Imre–Nádor József: Hogyan születik a magyar nóta?). Ennek megfelelően, szakértői becslés szerint, a két világháború között legalább 20 000 nótát írtak. Az 1930-as évek végére az értelmiség, különösen pedig az ifjúság öntudatosabb része Kodály és Bartók zenei reformjainak hívévé szegődött, és elfordult a nótától anélkül, hogy annak java és elvetni való része között különbséget tett volna. A szocialista kultúrpolitika pedig a nótát egészében a dzsentrivilág örökségeként bélyegezte meg, osztályharcos szellemben szembeállítva azt a népdallal, holott a kettőt a nép egymástól elválasztani sem tudja. A kettő, több mint évszázad óta a parasztság tudatában együtt él, és a II. világháború utáni felgyorsult társadalmi átalakulásban együtt halad a pusztulás felé.

forrás:http://mek.niif.hu/02100/02185/html/556.html