Western lassú mollban

Aki járt már legalább egy vidéki, sátras lagziban, vagy hallgatott már nótaszót a nagyszülei konyhájában, miközben főtt a vasárnapi húsleves, az tisztában van a magyarnóta mibenlétével. Nádasdy Ádám és lánya, Vilma magyarnóta-estjén a Pepita Oféliában Rostás Eni járt, amely épp olyan volt, mint egy ismeretterjesztő műsornak álcázott, ízes magyar csárdás.

Nádasdy Ádám már az ELTE ElméletiNyelvészet Szakának énekkarában bebizonyította, hogy nem ijed meg egy kis nótázástól. We are the linguists, énekelte a tanszék 20. szülinapi videójában, Piros rózsák beszélgetnek, dalolta a klauzál téri Pepita Ofélia Bár pincehelységében. Lányával, Nádasdy Vilmával közösen tartott magyarnóta (önjelölt nyelvészeknek így, egybeírva) estje épp olyan volt, mint egy ismeretterjesztő műsornak álcázott, ízes magyar csárdás. Lassú, gyors, friss és fergeteges.

Aki járt már legalább egy vidéki, sátras lagziban, vagy hallgatott már nótaszót a nagyszülei konyhájában miközben főtt a vasárnapi húsleves, az tisztában van a magyarnóta mibenlétével. 1850 és 1930 között keletkezett népies műdal, ha úgy tetszik, szórakoztatóipari termék.  Hiába szabadkozott a szmokingos nyelvészprofesszor, hogy csak a zenészek profik. A két Nádasdy és kísérőik (Lázár Zsigmond prímás és Hegyi Dávid zongorista) tettek róla, hogy még az is kissé lemaradva verje a ritmust a lábával, akit csak a felesége parancsára érkezett.

Lázár Zsigmond, Nádasdy Ádám és Nádasdy Vilma. Fotók: Valuska Gábor

A két kocsmasláger közé beékelt kultúrtörténeti visszatekintőből kiderült, hogy a magyarnóta ízig-vérig urbánus műfaj, a városi ember nosztalgiáját hivatott kifejezni a vidéki élet iránt. Olyan nekünk, mint az amerikaiaknak a vadnyugat, véli Nádasdy, hiszen a westernek is kávézókban és irodákban születnek, olyan emberek tollából, akik még sosem ültek lovon, de azt nagyon jól tudják, hogyan kell belökni az ivó „hasmánti” ajtaját.

A cigányzenészek miatt gyakran a roma folklór egy darabjának tekintik, ám nagyon is a magyar kultúra része.  A lassú, mollban írt hallgatókat főleg férfiak, a ropogós, vidám csárdásokat főleg nők énekelték. Nem volt szokás, hogy a nő legyen bánatos, a szomorúság férfi privilégium volt. Bár a zene néha gyarló és a szöveg még gyarlóbb, a magyarnótának szerzője, sőt szövegírója is van. Utóbbi általában hiányos ornitológiai ismeretekkel rendelkezik, ezért néha leír olyat is, hogy  „nyáreste volt, pacsirta szólt a fán”. A pacsirta tudniillik a mezőn él, nem megy a fára, főleg nem este. A magyarnóta gyakran valamilyen természeti képpel kezdődik, hogy aztán eltávolodjon tőle, lehetőleg jó messzire, néha egészen abszurd irányba. (lásd: cinegebaleset következtében beszakadt nádtető)  A magyarnóta azért is hasznos, mert informálja az elvárosiasodott embert a vidék milyenségéről. Például arról, hogy a házat kerítés veszi körül, ami ha túl vékony deszkából készül, könnyen indiszkrécióra adhat okot. Esetleg arról, hogy Szeged híres város, Tápéval határos.

A szerzők között találunk rendőrfőnököt, és híres cigányzenészt is. Előbbinek például az Ahogy én szeretlek kezdetű hallgatót köszönhetjük, utóbbi pedig egy életre belénk verte, hogy a kék szemű emberek sokkal könnyebben érvényesülnek ebben a cudar nagyvilágban. Lám az enyém nem egészen sötétkék, mégis ragyog, ha beáll a sötétség, kontrázik rá a leleményes nótafa, és akkor Dankó Pista másik örökségről, az asztali koccintós vörösborról még nem is beszéltünk. Olyan is akadt, aki a siker érdekében még a névváltoztatástól sem riadt vissza. Szentirmai Elemér, született Német János zenéjére Petőfi Sándor (született Petrovics, kiabálja egy zengő bariton a közönségből) írta meg, hogy Tíz pár csókot egy végből. Ha pedig becézett a név, akkor valószínűleg cigányprímással van dolgunk.

Hála az urbanizációnak, a házasságon kívüli kapcsolatok is gyakran előkerülnek a szövegben, sőt az sem ritka, hogy nők szájából hangzanak el. Gróf Andrássy Tivadarné (született Zichy Eleonóra), az éltes szépasszony mégsem azzal kérkedett, hogy férje halála után hozzáment annak öccséhez, Gróf Andrássy Gyulához, hanem a családi birtokot, Krasznahorka büszke várát énekelte meg. Az Andrássy-ak ősi birtoka Trianon után a határon túlra került, és ahogy Nádasdy fogalmazott, „nem hiszem, hogy elvették, de mindenesetre már nem volt a régi”.

A 1930-as években az egyszerűség lett a divat, ezért a műfaj hátérbe szorult. Kodály Zoltán és köre magyartalan hibridnek, sőt enyhe képzavarral egyenesen hamis nosztalgiának tartotta, Kosztolányi Dezső azonban kiállt mellette. Egy magyar, aki azzal kérkedik, hogy egy magyarnótát sem tud, pont ugyanannyit tud, mint az összes többi, írta 1933-as A mi nótáink című cikkében. Nagy igazság, bólogatok, és körbenézve látom, hogy ezzel az orra alatt dalolászó, izgatottan mocorgó teltház is egyetért.

A pattogós csárdások mellett az est fénypontja egyértelműen az Akácos út volt. Id. Kalmár Tibor nótája mérföldkő a műfaj történetében, kijelöli ugyanis a pontot, amit Nádasdy szerint még egy demizson vörösbor után sem illik átlépni. A sírva- vigadás eljut a jó ízlés, és az érzelgősség választóvonaláig, és kapatosan egyensúlyozik a határon. Vastaps, ráadás.

Megkondult a kecskeméti öreg templom nagyharagja, búslakodunk a végén, pont ahogy Nádasdy Ádám jó barátjának nagyapja tette ezt Nagykanizsán. A nyelvészdalnok tesséket kiállt, és a zenészek belecsapnak a záró nótába. Most kezdődik a. Kifelé menet még elkapom, ahogy egy komplett elsős nyelvészosztály idézgeti a dalszövegeket vigyorogva. (Hogy is volt az asszonnyal meg a kilenc lányával?)  Adrenalinfröccs, és régen minden jobb volt. Lehet, hogy tényleg most kezdődik?

Rostás Eni

forrás:http://www.litera.hu/hirek/western-lassu-mollban