Nóták a szinpadrol....

Ha ma valakit megkérdeznénk,hogy tud-e valamit a népszinmûröl,bizonyossan zavarba jönne,sõt tanácstalanul nézne a kérdõre.Lelki szemei elõtt-a legjobb esetben- felsejlene egy szinpad,egy csinos menyecske duhaj legény kiséretében(talán éppen Blaha Lujza és Tamássy József),vagy egy örökké vig,csak táncoló-daloló,pántlikás faluközösség ködbe veszõ képe.Eszébe jutna talán“ A falu rossza“,vagy „A sárga csiko“,esetleg a „Nyisd ki babám az ajtót....“vagy a „Zöldre van a rácsos kapu festve...“egy-egy foszlánya. A mai közvélemény ijesztõen keveset tud arrol a mûfajrol ,amelyik a mult század végén még fernetikus sikerrel hozta a szinpadra a népszinmûvek javát.Gaál József“Peleskei nótárius“-ával bevonul a szinpadra a magyar falu,a puszta,a csárda,a fiatal Pest s az elsõ magyar szinpadi mûnépdal a „Hortobágyi pusztán fúj a szél“.Következett Szigligetitöl „A szökött katona“,„A csikos“,“A cigány“,“A liliomfi“ és a többi jóformán százon fölüli népszinmû. Kezdõdött valahogy 1843 novemberével,Szigligeti Ede darabjával,amelyre Szerdahelyi József szerkesztett zenét,a „Szökött katonával“.Minket itten éppen ez a zenei oldal érdekel,mert a magyar nóta,vagyis ahogy a szakértõk szeretik megnevezni,a népies mûdal,a népszinmüveken keresztül terjedt,és élte át az elnémetesités idõszakát.Még ma is ismertek az emlitett darab slágerei(Kalapom szememre vágom,Ne menj rózsám a tarlóra,Cserebogár,sárga cserebogár...)A népszinmûben a vegyes zeneiség volt általában,a népdaloktol,a népies müdalokon keresztül,az operettig. A népszinmûvek legtöbjét Szigligeti Ede rendezte,de halálával(1878) ez a mûfaj nem sornyadt el hanem továbra is élt egésszen 1907-ig.Szerepét más sinházi emberek vették át.Szinházi muzsikusok voltak és lettek a népszinmû zeneszerzõi,akiknek a feladata csak csekély hányadékban volt komponistai,inkább szerkesztették,kiegészitették,meghangszerezték,új szövegre és helyzetre alkalmazták a darabrol darabra vándorló népies mûdalokat,a „magyar notá“-kat.Erkel Ferenc,Egressy Béni,Szerdahelyi Jozsef,Bognár Ignác helyét,az Erkel-fiúk(Gyula és Elek),Allaga Géza,Serly Lajos,Vidor Pál,Bokor József vette át. Vonzóvá,idillikussá tenni a népéletet,a magyar szót,a magyar nótát,volt a funkciója a népszinmûnek.Blaha Lujzáról és népszerû partnerérõl, Tamásy Józsefrõl írja az elragadtatott kortárs: "Ajkaidon csodás szépségben csendült meg a magyar nóta, a magyar szó ... Valami boszorkányos varázslattal a szûk színpadra varázsolták a magyar pusztákat, a nádasok hangulatát, a falu költészetét ... Olyan szép, olyan vonzó volt az õ elõadásukban a népélet, hogy még a jó német honpolgárok is tömegesen jöttek gyönyörködni benne. És aki egyszer eljött, eljött másszor is, százszor is ... s egyszer csak azt vette észre a jó német polgártárs, hogy a magyar nóta bûbájos hangjai mellett lassan-lassan belopta magát szívébe a magyar szó." A kiegyezés utáni népszínmû irodalomtörténeti funkcióját – más oldalról nézve – a népies dalbetétek társadalomtörténeti vonatkozásaiban figyelhetjük meg. Kodály Zoltán mutatott rá, hogy a késõi népszínmûvek divatos dalszerzõjének, Szentirmay Elemérnek mûdalai, illetve ezek népies dalszövegei az egykorú magyar társadalom tükörképét mutatják, mégpedig hívebben, "mint az egykorú magasabbrendû költészet. Nélküle a 19. század második felének a története sem érthetõ teljesen. Az akkori magyar társadalom lelkébe, gondolat- és érzésvilágába semmi sem világít bele jobban, mint e szövegek. Mindenki szívében és szájában voltak, sokat idéztek belõlük a mindennapi beszédben, töredékeik közmondásokká lettek." "Ezeket a nótákat dalolta Ady diáktársaival a zilahi éjszakákban" (Szentirmaytól Bartókig, 1955). Kodály tehát arra figyelmeztet, hogy a népies mûdalok egy bizonyos társadalmi érzést, egy egész történelmi korszakra jellemzõ magatartást fejeznek ki. A magyar társadalom útvesztését érzõ híres Móricz Zsigmond-hõs, Szakhmáry Zoltán is ezekbe a sírva-vígadó, olaszosan lejtõ, cigányos mûdalokba temeti bánatát az Úri muri duhaj dáridóiban. S nemcsak a diák Ady fejezi ki érzéseit társaival ilyen nótákat dalolgatva a zilahi éjszakában, de mintha élete végéig õrizte volna a cigány-mûdalok emlékét. Ady fiatalkori, szinte dalolásra kívánkozó versei (Zsóka búcsúzója, Eltagadom, Láttalak..., Hervadáskor, Sirasson meg, Fuimus) éppúgy árulkodnak errõl, mint kései versei közül is jó néhány, pl. „A cigány vonójával” címû. Ez szinte programszerûen, a "magyar nóták" hangulatával fejezi ki az öregedés, az elmúlás érzését. Aztán figyelemre méltó az is, hogy a népszínmû "csalogányához", Blaha Lujzához szárnyaló hangú költeményt írt s "nótás, szent asszonyalaknak" nevezte. A népszinmû mindvégig megtartotta vegyes zeneiségét,a nóta mellett tanult az operettõl,a mellékszereplõk tréfás kupléiban.De az ami végül mégis egyedül fenmaradt azok a nóták,melyek még ma is olyan frissek és éllõk mindha ma szerkeztették volna õket .